„A kozmosz féregjáratain át”

Rakovszky Zsuzsa versei a Radikális Szabadidő Színház Zsiráfivóhely című darabjában

Gervai Gábor elemzése

A Radikális Szabadidő Színház társulata már 2 éve játssza meg-megújuló formában Zsiráfivóhely című darabját, mely 2008-ban, a Magyar Művek Szemléjén elnyerte a legjobb főszereplő, rendezés és látvány díját, arany minősítést kapott a Magyar Színjátékos Szövetségtől, és ugyanebben az évben ítélték oda a Kaleidoszkóp Versfesztivál különdíját. Minden előadás teltházas, és a nézők valóban más emberként jönnek ki a teremből (legyen ez a Radikális Bázison a Tűzraktérben, a Sirály pincéjében, vagy a Merlin színházban, de vidéki fesztiválok helyszíneit is említhetném)*. Miről szól ez az előadás?

A Zsiráfivóhely nem dráma. Ha létezik, csak előadásként, színpadon létezik. Alapját Rakovszky Zsuzsa versei adják, leginkább az Egyirányú utca című kötet, egy megdöbbentően heterogén zenei repertoár, és egy rendezői álom (Formanek Csabáé), egy furcsa történet, vagy inkább gondolatok és fikció felfejthetetlenül kusza szövedéke. Egy olyan genezissel találjuk szembe magunkat, amely nem tagadja le a teremtés gesztusa mögött álló alkotót, ugyanakkor nem vitatja el keletkezése mechanikájának bonyolult, már-már organikus jellegét sem, melyben elméleti eszmefuttatások, gyakorlati tapasztalatok, színházi elképzelések, termékeny interakciók és ötletek mellett a szikrát mégiscsak egy verses kötet, vagy inkább csak versek képviselik, Rakovszky Zsuzsa versei. Hiszen belőlük építkezik a történet, és a gondolatok is, még akkor is, ha ezek egy képlékeny és sokszintű diskurzusba kapcsolódnak be, Kovács D. Dániel, Kiss Dóra és Formanek Csaba szövegeivel kiegészülve.

Ez a bevezetés, az elképzelt teremtés, már maga a történet, amely egy hasonló gesztussal indul, az unatkozó alkotó beszél önmagáról, és tevékenységéről. Még leeresztett függöny előtt avat be minket titkába, vezet be az előadásba, távolságot tartva saját művével, és annak következményeivel (szemben), de ez, mint később kiderül nem sikerül(het) neki, belekerül saját történetébe, mint ahogy remélhetőleg mi, nézők is a színpadi eseményekbe (bármennyire is közvetve, és semmiképp sem identifikáció révén). A főhős tehát Balim-bo Baru (Sütő András), kőfaragó művész, unatkozó afrikai, púpos-pocakos, szemüveges, kopott-öltönyös beszédhibás kelet-európai értelmiségi, vásári mutatványos, frakkba bújt ripacs bűvész, szórakoztatóművész, bohóc, színész, Isten, és senki, az alkotás rabszolgája. Az idő előtt él. Az ember előtt. Az emberi sorsok, drámák, szerelem és halál előtt. (A függöny előtt, a szemünk előtt.) Mindez persze csak szemfényvesztés, a tér- és időkoordináták meghatározása, hiszen nincs inerciarendszer, melyben értelmet és statikumot nyerhetne alakja, létezése. Mindezzel (a történelemmel) párhuzamosan is él. Ott van, keres, szenved saját teremtményei között, de ha úgy vesszük az egész (történelem) csak saját kényszeresen ismétlődő lázálma. Rapszodikus entrée-jában sziporkázva mesél a történelemről, történelem előtti állapotokról, gondolatairól, kőfaragó mestersége zsenialitásáról, a közönségnek hátat fordítva, egy kőre rogyva, magába roskadva, álmatlanságáról, alkotási kényszeréről, élete hiábavalóságáról - beszéd hibája eltűnik, hangja elmélyül, szinte zokogva törnek föl a szavak, majd egy hirtelen mozdulattal felpattanva ismét a régi gondolatok lenyűgöző variációival szórakoztatja a nagyérdeműt. A közönség nevet. A közönség megdöbbenve hallgat. És ez így váltakozik később is az előadás során, humor és dráma, kibírhatatlan – üdítő feszültségében, folyamatosan, mintha hol az egyik, hol a másik tűnne erősebbnek, de sosem tűnhet el, sosem győzhet egyik sem. Balim-bo Baru eltúlzott gesztusaival, kifestett arcával és keménykalapjával inkább egy karikírozott konferanszié, az „est házigazdája”, mint kőfaragó mester, egyfajta Lucifer, aki saját álmán fog végigkalauzolni minket, Ádámokat, nárcizmusa, exhibicionizmusa pedig (a példánál maradva) sokkal inkább emberként, mintsem Istenként láttatja. Kőfiguráit is unalmában faragja ki, és nem valamilyen nemes cél érdekében, a hivatása mellett, mintegy hobbiból. A drámai fordulat természetesen, amikor a mesélő bekerül a mesébe, kőfigurái életre kelnek, és álmában kezdik gyötörni őt. Az udvartartás szétszalad, a mester elcsúszik a konyhában, és kezdetét veszi a történet, az Isten teremtményei után indul, hogy megkeresse őket a történelemben. Így tűnik el a hatalom, mely kézben tartaná az események alakulását, kiszámíthatatlan, láthatatlan erők befolyásoljak a történeteket, istenes allegóriánk pedig végképp elbukik, (hisz eddig is csak mankó volt, mint értelmezés helytelen, le se írom itt többet ezt a szót). Balim-bo Baru tehát bekerül a kövek erdejébe (egy ember nagyságú, nyitott, oszlopos kalitka, rácsaiként inkább a tetejéről – szintén nyitott – damilon lelógó kövek értelmezhetők), melyek az időt, az immár elkezdődött, de folyamatában értelmezhetetlen időt, így mégis az időtlenséget jelképezik. „Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.” (Rakovszky Zsuzsa: Kísértetek). Mit jelent ez? Valamiféle szuperfilozófia, ami előadótermek tábláira, vagy tudományos értekezések hasábjaira való? Ne szégyelljünk elidőzni egy kissé ennél a kijelentésnél, hiszen a darab egyik főtémája, és akár az egész előadást nézhetjük úgy, mintha csak ezt a jelenséget (gondolatot) öntené anyagba számtalan hús-vér példán keresztül. Itt egy:

„Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz,
zseblámpád fénye az üres telek
gyomos földjén motoz, ahol a régi ház
hűlt helyén parkoló vagy irodaépület
kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet,
tócsát, téglarakást forgat elő
az éjszaka talajából, meszes füvet,
s egyszer csak helyhez szögezi a rémület:
látni nem látni mást, csak a betonkeverő
kövér körvonalát, de mintha emberek
tolonganának ott, egész harsány tömeg,
lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése,
vontatott templomi ének, éles gyerek-
hangon mondóka szálldos a puszta föld felett,
visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre:
mint éjszaka falakból a meleg,
úgy párolog a földből elsüllyedt életek
beléivódott öröme és szenvedése…”

Rakovszky Zsuzsa: Kísértetek

Történetből pedig rengeteg van, amit Balim-bo Baruval együtt kell néznünk, és élnünk, és talán csak az ő története, az alkotó, vagy a szemlélő története, ami az egészet összeköti, ahogy a történelem, és az élet kontinuitása is csak egy mániákus értelmező interpretációja, csakis az értelmezések fűzhetik egy történetté az időt, önkényesen szelektálva az események, összetevők között, hogy működjenek a képletek. „Aki tegnap voltál: ma már nem te vagy, Aki holnap léssz: ma még nem te vagy. Csak az emlékezet csalása fűzi eggyé a folyamatos halált.” (Weöres Sándor: Majdnem szonett) – mondja az egyetlen idézet az előadásban, mely nem Rakovszky Zsuzsától származik. A történetek tehát résztörténetek, melyekből hasztalan szeretnénk egy képet alkotni, épp ezért önállóak, de töredékesek is, némelyekből csak egy gesztus vagy egy mondat, egy versrészlet vagy egy tárgy tűnik fel, de találkozunk egészen tablószerű megjelenítéssel is, egy macabre-ra emlékeztető jelenetben, melyben a szereplők életükre visszatekintve foglalják össze egy néhánymondatos vallomásban életük tragédiáját (de akaratlanul komikumát is). Természetesen a vallomások eseményeit nem ismerjük fel az előadás korábbi, sem későbbi részében. Egy vidéki csúnyalány, idegbeteg, púpos, aki csak a katonáknak kell, de megismerjük egy szépfiú történetét, aki morfiumtól egy vécén összeesve szemléli magát az utolsó percben, látunk egy a pénz, karrier és csillogás uralta életből kiábrándult nőt, és végül valakit, egy negyediket, aki a 20. század (tágabban a mindenkori ember) egyik legnagyobb traumáját mondja ki, összevetve mindőjük életének jelentőségét, és utóéletének képtelenségét. „Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,/írás sem őrzi rég a nevemet./A múltba, a világon tátongó résbe estem,/amely benyeli majd a földet s az eget” (Rakovszky Zsuzsa: Halottak napja). Önálló képek ezek, nem szükséges végigkövetnünk e történeteket elég e pár mondatos összefoglalás, s ez a tény önmagában iszonyatos, morbid érzést vált ki belőlünk, arányok és hiábavalóság fölötti tehetetlenségünk láttán. Az összes történet homlokterében azonban ott éktelenkedik egy fő „cselekményszál”, epizód, Smithé, a zsiráfvadászé.

Ha Balim-bo Baru személye és története az előadás kerete, akkor Smith (Varga Bence) szerelembeesése a magja a darabnak. Mielőtt belemennénk Smith alakjának boncolgatásába, muszáj megjegyezni, hogy az ő története éppen annyira szól az általa vadászott zsiráfokról, mint róla, kissé szokatlan módon. Smith, a szenvedélyes zsiráfvadász Afrikába érkezik, még pontosabban a zsiráfok szokásos ivóhelyének közelébe, ahol megismerkedik (egy kocsmában) egy elbűvölő, ám meglehetősen passzív, hallgatag kisasszonnyal (Kiss Dóra), akihez azonnal leül, és szinte tudományos stílusban mutatja be hivatását, amely egyben szenvedélye is, a vadászatot, a zsiráfok biológiájáról és viselkedéséről szóló eszmefuttatásokkal együtt, heves gesztikulációval előadott szakmai viccekkel fűszerezve. Alakjában, beszédtémájában és modorában nem nehéz felfedeznünk Balim-bo Barut és prológusát, ám ahogy telnek a napok (?), egyre érdekesebb megfigyeléseket tesz (melyeket egyébként a nő változó intenzitású érdeklődéssel fogad, de semmiképp sem reagál rá érdemben), és amelyek során lassan, akárcsak Balim- bo Baru, igen komoly szerepváltozáson megy keresztül; megfigyelésének tárgya, történetének olyannyira részese lesz, hogy végül ő maga válik áldozattá.

A címválasztást is a vadász történetén keresztül érthetjük meg, és az egyik legfontosabb gondolatot a címen keresztül. A zsiráfok ugyanis, bár első látásra könnyű prédának tűnnek, magas nyakukkal jól belátják a teret, izmos lábaikkal gyorsan futnak, sőt rúgásaikkal gyakran meg is futamítják a rájuk vadászó oroszlánokat, és más vadakat. Egy helyen azonban, ahol megállnak inni, igen sebezhetőnek bizonyulnak, hiszen lábukat széttárva, szinte pucsítva, hosszú nyakukat és fejüket a folyó szintjéig hajtva isznak, épp ezért, itt várják be őket a ragadozók (és Smith, a vadász is). Épp egy kocsmában meséli a történetet, mely őt igen meglepte, ahogy a zsiráfok a folyónál (egy bizonyos ivóhelyen) együtt isznak, és megrészegülve dülöngélnek a parton, teljes mértékben kiszolgáltatva magukat a rájuk leselkedő veszélyeknek. Elgondolkodtató ez a megállapítás. Hogy lehet, hogy a zsiráfok épp, ahol az életet adó nedvet veszik magukhoz, a legkiszolgáltatottabbak. És végső soron dönteniük kell. Vagy szomjan pusztulnak, vagy engednek a kísértésnek, hogy igyanak, létük kockáztatva. A vadász is, mi is elgondolkozunk ezen, vajon kerülhetünk-e mi is ilyen helyzetbe? Nem így van-e az emberrel is? Épp ott a legsebezhetőbb, ahol az élete esszenciáját szívja magába, és döntenie kell, megnyílik-e, és az életet választja (de ezzel talán a halált is), vagy életét lassabban, biztonságosabban, kényelmesebben, és talán értelmetlenül éli végig. Az egyik legfontosabb filozófiai, de nagyon is elevenbe vágó kérdése a darabnak. Ez a szerelem (minden értelemben!), amitől nevetségessé és sebezhetővé válunk, de amelynek nem tudunk ellenállni, vagy helyes-e, ha ellenállunk, főként mikor már életünk szavannáján úgy szomjazzuk a szerelmet, mint a zsiráfok a ritka folyók egyikéhez érve az éltető vizet? Talán feloldhatatlan ellentmondás. Az előadás azonban még kézzelfoghatóbban, még direktebben mutatja meg ezt a kérdést, amikor két nő issza le magát, Smith szerelme és a Kőszívű hölgy (Szakács Zsuzsa) egy üveg vodkával, és a széken hátradőlve, szétvetett lábakkal, a zsiráfok pózában. Ilyen értelemben egy egyszerű péntek esti szórakozóhelynek is tökéletes metaforája lenne a zsiráfivóhely kifejezés, mint ahogy ezt Kispál és a borz örökérvényű dalában is megfogalmazza, nőkre vadászó vadállatokként megszemélyesítve a diszkók férfi tagjait. (A másik dal ettől a zenekartól, amelyet felhasznált a rendező, az idő metafizikájába vág – Csillag vagy fecske).

A zeneválasztás is igen sokatmondó (konkrétan is) a darab témáit illetően, így az idő témájával foglalkozó dalok, mint például az előbb említett Kispál-szám, vagy Hollósi Ilona klasszikusa a Megáll az idő, nem kell említenem az utalt moziélményt – s e dal felhangzására valóban állóképpé merevednek a szereplők a színpadon. Aztán a szerelmes slágerek, mint például Nina Simone a szerelem egyik a darabban is megjelenő motívumát megfogalmazva („I’d rather be lonely, than happy with somebody else”). A skála lenyűgöző szélessége pedig, melynek egyik végét Schubert, másikát például a Minimal Compact jelöli, már csak a szükségszerűségnek, és szabad értelmezésnek tudható be. Az előadás gondolati keretéhez képest heterogenitása egyáltalán nem meglepő. Érdekesebb, hogy hogyan kapcsolódik a zene a színpadi cselekményhez. Említettük az állóképszerűséget a Megáll az idő című szám alatt, láttunk különböző – kaotikus – táncos jeleneteket, a féktelen ivászat alatt felcsendült a Csillag vagy fecske („Részegen!, ketten…”), és persze itt lenne érdemes tárgyalni a kerettörténeten kívüli (plusz egy) kerettörténetet, melyben, az előadás elején, végén, és közben többször is a rádió szól. Ebben ismét elhúzott függöny előtt látjuk egy bóbiskoló öreg (Szitás Balázs) és a postás (Pokorny Szilárd) sitcom-szerű jelenetét. Már a darab legelején például egy kulturális műsor megy a rádióban, és többszöri válasz nélküli kopogtatás után akkor jelenik meg a közönséget fürkésző, kissé bizalmatlan, de kíváncsi postás tekintet, mikor a műsorvezető bazsalygó hangján közli: „bepillanthatunk a kulisszák mögé, a művészek titokzatos világába”. Aztán minden alkalommal felébreszti az öreget, odaadja a nyugdíjat, vagy a gázszámlát, az meg megkéri, hogy kapcsolja ki a rádióját, mert nem találja. Talán a darab hatására, de úgy érezzük, e semmitmondó ismétlődés során mégiscsak létrejön valamiféle kapcsolat a két figura között (az öreg a darab végére halott), és valóban, ez a jelenetsor („cselekményszál”), élők és holtak közti kapcsolatok esetlenségéről, hiátusokkal teletűzdelt hiábavalóságáról szól, ahogy a Rakovszky-vers is, mely ihlette. „És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,/ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,/csöpögő vízcsapokról” (Egyirányú utca). A múlt változtathatatlan, ám mégis, ha nem is ellentmondó, de ugyanazon jelenség másik oldala is feltűnik. „’ Visszatértem, a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese / testté rántotta össze / ittlétemnek a térben / kóválygó lenyomatait, hogy én, aki /csak csöpögő csapokról, / gázszámláról beszéltem / valaha, elmondjam, amit sose, / s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem’.” (Kísértetek). És talán így mondja el a postás végül, amit nem hallhatunk, csak beletátogja az öregember hullája felett, abba a fehérre meszelt fülbe, mely a falból nő ki, amit soha nem mondhatott el. És tulajdonképpen ebben az aktusban merül ki a nietzschei örök visszatérés gondolata.

Nincs tehát összefüggő cselekmény, sem igazi klasszikus narratíva. A narratíva bennünk születik meg, a szemlélőben, az értelmezőben, a gondolkodás révén, és ugyanezt az értelmező, kérdező és tapasztaló folyamatot segítik a díszletek is, melyek nem a valóság díszletei, nem a valós cselekményekhez szükségesek (két szék és egy asztal kivételével). Éppúgy, ahogy egy vers tárgyi világáról tudjuk, hogy a valóságból, valakinek, valakiknek a valóságából lett elvonatkoztatva, de a vers révén e tárgyak újabb és újabb jelentéshalmazokban csattannak össze, mint a szerelmesek, vagy bolyonganak álmatlan, magányosan, szimbólumokká válnak, hozzánk közelednek, és végül mindegyik külön-külön maga metafizikájában csillog előttünk, egy transzcendens, lehetőségekkel teli világot alkotva – elveszítve eredeti funkcióját. Csak így szemlélhetjük a kövek erdejét megannyi „kőingájával”, melyek az őket az idő mérésének útján elindító emberi elme lökésére várnak az időtlenségben, a ketrecet, amelybe mindig más és más szereplő kerül be. Van, akit váratlanul ér leereszkedése, van, akit csali vonz oda, van aki egyenesen húzza magára a kalitkát. Néha látjuk azt, aki leereszti a börtönt, mondjuk egy három nőből álló hatalmas bábu formájában, néha nem ismerjük kilétét, néha a kint lévő almát ad neki, hogy ellegyen az élvezeten, néha épp a ketrecben lévő kínálja az almát, mint a bűnbeesés bibliai jelképét. Lehet ez egy kapcsolat börtöne, a dominanciáé, egy háziasszonyé, vagy épp fordítva, jelölheti a vadász és vad közötti viszonyt, vagy az emlékezet börtönét, melybe az élők halottaikat zárják (és fordítva, önmagukat). Külön rejtély az ajtó a rendezői balon, hova vezet? Kik jönnek elő belőle? Nem jelent valódi helyiséget, mondjuk a zsiráfivóhelyet a történetben. Néha kinyílik, néha bezárul, leskelődők sziluettjét sejtjük mögötte, egy meggyötört nő kúszik elő belőle. Az egész színpad, díszleteivel együtt úgy rendeződik át újra meg újra, mint agyunkban a történet, és a gondolatok követhetetlen asszociációs fonalai. A díszlet tehát az értelmezés kellékeiből tevődik össze, ha úgy tetszik, mi használjuk őket (nekünk segítenek), nem a színésznek.

A díszletből is kiemelkedik a függöny kreatív használata, mely Balim-bo Baru megjelenésénél még fel sem megy, ugyanígy a postás és a nyugdíjas jeleneteinél, máskor csak félig engedi láttatni a színpadi tér történéseit, két síkot vágva ezáltal egymásra, a kőfigurák kórusa szinte kikukucskál a két függöny között. Fehérsége és vékonysága révén egyfajta vetítő vászonként funkcionál, egy a színpad hátsó részében elhelyezett vetítőgép és annak erős lámpája segítségével nemcsak rajztáblává válik, de sziluettekkel kapcsolja be a szereplőket a játékba, megzavarva érzékeinket, egy közeledés során az alak egyre kisebb, a távolodással egyre nagyobb. Az egyik legjobb, leghatásosabb jelenetben a királynő (Szabó Emese) Balim-bo Baru szerelme például csak egy széken áll, két oldalán a függöny elhúzva, és a mögé (mellé) rajzolódó, félpercenként változó keret szerint cselekszik, mozog, gesztikulál, változik, piedesztálra emelt angyalból, tervének magasán fölényesen tomboló ördöggé, nyáron fagylaltért nyúl, az esőfelhőktől összehúzza magát, fél a börtönben, melynek rácsai valami szeszélyes istenkéz által amőbapályává változnak, és nevetve böki a lány, hová szeretné tenni a kört. Mindezt két dimenzióban egy egyszerű függöny és egy letűnt kort idéző vetítőgép segítségével. A királynő alakja, szerelme is szeszélyes, gyermekiségében és szenvedélyességében lenyűgöző és kegyetlen. Talán épp az előbbi jelenet tükörjelenete, mikor a királynő hasonló pózban őrjöng, ezúttal viszonylagos sötétben, melyet nem a vetítőgép, hanem egy modernebb technikával a nézők háta mögül egymásra vetített képek törnek meg, és az Etetés című már említett dallal alkotnak a befogadás szempontjából zaklatott, de hangulatilag egységes egészt. Az előadás során különben végig mögöttünk áll a rendező, Formanek Csaba, aki a látványért felel, és mintegy karmester, vezényli az előadást.
A vetítőgépre nemcsak rajzok kerültek (a törlés gesztusa elgondolkodtató), hanem tárgyak is, melyek ismét szimbólumokként tágítják az értelmezés kereteit, vagy éppen aláhúznak valamit a történetben. 90 fokban elforgatva a függönyön megjelenik tehát kulcs, injekciós tű és hamutartó árnyéka, mely utóbbi lehet maga a zsiráfivóhely, Smith vére legalábbis úgy folyik szét benne, mintha tóban vagy folyóban. A vetítőgépet egyébként a színészek kezelték, láthatjuk tehát, hogy a szerepek viszonylag szabadon cserélődnek, és az egész „színházi esemény” tere igen összetett és többrétegű, a színpad megosztottságával, egy köztes tér képzésével, és egy showman-nel a színpad és a nézők között, hátulról a rendezővel és segédjével, és persze magával a nézőtérrel, meglepő módon nem annyira elidegenítve a közönséget, mint inkább bevonva, holott a brecht-i színház néhány elemét és célkitűzését használja az előadás, de ez már szinte közhely kortárs darabokról szólva.

Mégis, az álom a rendezővel, színészekkel, Balim-bo Baruval közös álmunk, a szerelem a mi szerelmünk, a vadászok és a vadak is mi vagyunk, mint ahogy az ezt irányító ösztönökön és az ebből következő kiszolgáltatottságon is osztozunk, az örökös játszmákat is mi játsszuk, almákkal és börtönökkel a szánkban és az agyunkban, és ott állunk és hallgatunk halottakkal az emlékezetünkben, a megmerevedett időben elbóbiskolva, értelmezgetve, és az értelmezés egy pontján talán feladva racionalitásunk, vállaljuk a kockázatot, hogy végleg elmerülünk az esszenciában. Ezt a létélményt kínálja egy Zsiráfivóhely.

*írásom témája a legutóbbi, 2009. november 30-i előadás a Tűzraktérben, melyben a változó szereposztás mellett új szerepekkel, zenékkel, szövegekkel és eseményekkel bővült a darab a korábbi bemutatóhoz képest, és ezt leszámítva is, mint színházi előadás egyszeri és megismételhetetlen egység.

Gervai Gábor

Budapest, 2009. december 7.

Zsiráfivóhely (szafari lelki síkokon, ahol a lét a tét)

Véghelyi Zoltán, villamosmérnök barátunk írása

Lassan kezdődik az előadás, mindannyian várunk valamire szemben a nézőkkel egy öregember várakozik. Közben el is szundikált. Gondolataimba mélyedve elemzem a helyzetet, mi történik, mi lehet az öregember története. Várunk valamire, pénzre, sikere, valaki ránk nyisson, és a várakozás közben megöregszünk. Egyre lassabban ver a szívünk, nem mozdulunk és már levegőt is, csak néha veszünk, nehogy felzavarjuk az életünk tavába belekerült sok szennynek, leülepedett iszapát. Létem lassan elalváshoz készülődik. Hideg bénultság, merevség… béke…

CSOBBB… Te jó ég mi ez!! Szívem összeszorul, minden izmom megremeg a nagy robbanásszerű eseményre, ami ha jól érzékelem valahol a felszín felett keletkezett, és közeledik feltartóztathatatlanul, le a mélybe ahol eddig olyan „jól” elvoltam, „léteztem”.

A művész, aki szó szerint berobban ebbe a nyugalmas minden változástól és hangos szótól idegenkedő világba. Mint egy ágyúgolyó, ami megállíthatatlanul száguld keresztül az éteren és szétszakít mindent, ami akadályozni próbálja szabadságát. Szétszakadt, mehetek, ha akarok, csak a kezemet kell kinyújtanom felé, az életem és az élet közötti áthatolhatatlannak tűnő határvonal szétszakadt. Nincs idő gondolkodni, mérlegelni megéri nem éri, élni, levegőt venni, szívemnek hangosan és nagyokat dobbanni, ez kell. Kezem, lelkem legmélyebb ösztönzésének engedve lendül és belekapaszkodom ebbe az üstökösbe. Fáj. Régóta az első levegővételek, damm – damm – damm érzem, és hallom a szívemet. Fülem is elszokott már a hangoktól, és az illatok, intenzívek. Visszanézek a helyemre, ahol eddig ültem. Megkötözötten ülnek az emberek, némán kiabálnak egymás felé, hol mérgesen, hol könyörgően, de nem hallják egymást, úgy látszik, hogy kicsi az esélye annak, hogy egyszerre kettő lélek szabaduljon fel esélyt kapva, hogy közösen fedezhessék fel a szabadságot. Egy kőfaragó műhelybe vagyok, körülöttem szobrok. Gyönyörűek. Odalépek hozzájuk, és ujjbegyeimet fehér bőrükön mozgatva, mint lemezlejátszó tűje játszom le valóságuk szimfóniáját. Furcsa, mintha lúdbőr futna végig némelyikükön, halovány pírt fedeznék fel az arcukon, vagy sóhaj hagyná el ajkukat. A művész dolgozik, éppen sakkfigurát farag, ez lesz az utolsó darab egy bástya. Társaival nemrég találkoztam. Aprólékosan finomítja minden vonását. Végezetül rálehel, és közben lelkének egy darabját rejti a kőfigura mellkasa mögé. Kész. A sok izgalom álmot csepegtet a szemembe. Futkározásra riadok fel. A szobrok élnek! Mire feleszmélek már szétszéledtek.

Elindul a mester, hogy tér és időkorlátot áthágva megkeresse a társait. 2 m3 térfogatú időgép, amiben lebegő kövek mutatják, hogy az időtlenség súlytalanná, szabaddá teszi, az amúgy helyhez kötött köveket. Küzdök a valóság és az álom dilemmájával, vajon ez az átváltozás, lelki szafari, amibe a művész rántott hova vezet, mi lesz velem? Karcsú selyem simogató hullámai ostromolják mezítlábas karcsú testek vonalait, de ebből csak a felszínfodrozódásit látom, be kell lépnem a felszín mögé. Be szeretnék lépni. Suhanunk tovább. Íme itt van egy nő, akit a mester alkotott és a mesterből lett, „A” tökéletes kiegészítő. A nő, aki kezdettől fogva arra várt, hogy újra egyé forrjon a mesterben a mesterrel. Újra és újra dinamikusan összeforrva, végtelen keringőként válik harmóniájuk teljessé. És a zsiráf nyaka, miért kétszer olyan tarka, mint hosszú a farka vibrál a kérdés a levegőben. Merengésemből egy szappanoperát idéző macsó monológja riaszt fel, de már messze vagyok tőlük. A formák elmosódnak, mert magával ránt a felejtésre törekvő mámoros vodkásüveg örvénylő kéje. Újra a helyemen ülök a formák újra élesek. A szobrász vagy én alakultam át bábuvá. Nem tudom eldönteni a határ tündérszárny vastagságú. Kifelé menet érzem, hogy a bábukkal együtt a bennem lévő kövek is megmozdultak és átrendezték lelkem geográfiáját, hogy egy új táj születhessen, bontakozhasson ki bennem.
Köszönöm nektek.

Művészeti beszámoló 2009

Radikális Szabadidő Színház
2009. évi művészeti beszámoló

1. A számok tükrében

2009-ben tartott előadásaink és egyéb fellépések, fesztiválszereplések, vidéki és külföldi játékok. Összesen 41 szereplő-alkotó munkája.

Radikális előadások 2009

Zsiráfivóhely (9 előadás)
márc. 17, 18, ápr. 1, 2, 3, szept. 28, okt. 28, nov. 30 (2 ea)
Brutus (8 előadás)
febr. 21., márc. 24, 25, ápr. 8, 9, 18 (2 ea), 23
Étellift (13 előadás)
jan. 26, febr. 5, márc. 4, 26, 27, 29, ápr. 7, 18, máj. 27, szept. 29, okt. 25, nov. 15, dec. 3.
NCK (9 előadás)
márc. 3, ápr. 15, 24, máj. 10, szept. 29, okt. 25, nov. 4 (2 ea), dec. 3
Gyros 1. (12 előadás)
máj. 20, 22, jún. 12, 29, júl. 21, szept. 26, okt. 2, okt. 26, 30, 31, nov 6, dec. 1
Gyros 2. (8 előadás)
máj. 19, jún. 30, júl. 5, 22, szept. 27, okt. 27, nov. 18, dec. 2
Gyros 3. (6 előadás)
máj. 20, jún. 30, júl. 22, szept. 27, okt. 27, dec. 2
Oberon világai (3 előadás)
nov. 21, (2 ea) 24.

összesen: 68 előadás

Egyéb fellépések:

Költészet napi versperformansz ápr. 11.
Időkapu-performansz, Pécs máj. 1.
Tapintható álmok kiállítás jún. 20.
Tízperces színházak 3. jún. 27.
TÁP, Rossz lesz! fesztivál jún. 10.
Radikális workshop-bemutató jún. 12.
Merenyei tábor-bemutató aug. 15, 18
Viszonylag törmelékek, Esztergom, Piknik fesztivál szept. 5.
Arc poétika - Évadnyitó színházi fesztivál szept. 19.

összesen: 10 egyéb fellépés

Ebből vidéki:

Szeged - 5 Étellift, 3 Gyros (trilógia)
Sopron - 2 Brutus, 2 NCK, 1 Étellift
Pápa - 1 Gyros 2.0
Algyő - 1 Étellift
Zalamerenye - 2 táborbemutató
Debrecen - 1 Gyros 1.0
Budakeszi - 1 Gyros 1.0
Ajka - 1 NCK
Zsámbék - 1 Gyros 2.0
Esztergom - 1 performansz
Pécs - 1 performansz

összesen: 11 város, 23 fellépés

Külföldi:

Pozsony, Szlovákia: 1 Brutus, 1 Gyros 1.0
Legnica, Lengyelország: 1 Gyros 1.0
Prága, Csehország: 1 Gyros 1.0

összesen: 4 fellépés

Fesztiválok:

Art of Livin - nemzetközi multimédiás fesztivál (4 forduló, 4 ország)
Színváltások - Egyetemi Színpadok Szemléje (május, november)
Időkapu, Pécs, Labor
Fringe + fesztivál
Piknik fesztivál, Esztergom
Tízperces Színházak Fesztiválja
Thealter International – Szabad Színházak Találkozója
Függetlenek Éjszakája
Évadnyitó Színházi Fesztivál
Feszt-Fest – az évad legjobb előadásai
Zal'artmerenye
TÁP Rossz lesz!
ELTE Összművészeti Fesztivál
Nemzetközi Amatőr Találkozó, Zsámbék
Aranydeszka fesztivál, Ajka

15 fesztivál, 19 alkalom, 27 fellépés

2. Értékelő beszámoló

2009-ben csaknem 2-szeresére nőtt az előadásszámunk. Jelentősen növekedett a társulat tagjainak száma is (25-ről kb 40-re). Mindehhez nagymértékben szükség volt a Tűzraktér és a Sirály befogadó színházi tereire, a technikai apparátusra, a folyamatos szervezésre, és arra rengeteg energiára és időre, amit a társulat tagjai a próbákra és fellépésekre szántak. Munkánkat jelentősen könnyítette az OKM alternatív színházi pályázatán elnyert 2 millió forintos működési támogatás, valamint hogy Formanek Csaba az év elejétől a Tűzraktér színházszervezői feladatait is ellátja, ennek köszönhetően a helyi szervezés hatékonyabb tudott lenni. Jelentős előrelépés a több hónappal előre egyeztetett és meghirdetett előadások. Különösen fontos, hogy több rendező is beszállt az alkotói munkálatokba, így születhetett meg a Gyros-töredékek 2. és 3. része (Hodászi Ádám, illetve Anastasia Morrighan és Daniel Hall rendezésében), valamint tovább futott az évben Kovács Dániel NCK című munkája.

Közönségünk szintén nőtt. Nem csak számában (ez az emelkedő előadásszám miatt is történt), de összetételében is. Egyre több olyan vendégünk volt, akik nem a baráti vagy ismerősi körből kerültek ki, hanem a budapesti és egyéb vidéki játszóhelyek színházszerető közönségéből. Társulatunk számára ez kiváltképp fontos, ezt a tendenciát erősíteni szeretnénk a jövőben.

A futó előadásokról:

Az előadások színvonala összeségében emelkedő tendenciát mutat:

A Zsiráfivóhely sokadszorra felújított változata a 20. előadás után is teltházakat produkál, ami arról árulkodik, hogy az előadás jó híre terjed. A produkció kezd kiteljesedni, megtalálni egyre érettebb belső formáit és tartalmait. Jót tettek a szerepcserék, és a dramaturgiai változtatások, valamint a díszletek felújítása. Az anyagban való áldozatos elmélyülés meghozta gyümölcsét. Februártól havi 2 előadást tartunk belőle a Tűzraktérben.

A Brutus – mellyel első komolyabb szakmai és közönségsikereinket arattuk – 2009 tavaszi, Sirályban tartott előadásai nem érték el a kívánt színvonalat, de közben nagyon jól szerepelt Sopronban és az ELTE Összművészeti fesztiválon. Van még benne töltet: színvonalban, nézőszámban, mondanivalóban egyaránt. A darab felújítása januárra esedékes, februártól a Tűzraktérben fogjuk ismét játszani havi 1-2 alkalommal.

Az Étellift története kalandosan alakult: sok-sok változatás után egyre improvizatívabb mederben találta és kezdte el jól érezni magát az előadás. Erénye a könnyű utaztathatóság, a különböző terekhez való mobilitás. Havi 1 alkalommal játsszuk tovább a Tűzraktérben, és keressük a további vidéki fellépési lehetőségeket.

Az NCK-előadás kezdeti színvonalát tartva – némileg javítva - futott az évben, szép előadásszámot produkálva. A kevés próba okán (egyeztetési problémák) azonban a benne lévő fejlődési lehetőségeket érzésem szerint nem érlelte ki igazán. Az előadás további sorsa bizonytalan.

A Gyros-töredékek 1.0 előadás nemzetközi terepen is megállta a helyét, további külföldi forgalmazását tervezzük. Ugyanakkor a sok, különböző terekben megvalósított fellépés kissé szétzilálta a produkciót, emiatt januárban felújításra szorul. Az előadásban lévő gondolati és kreatív energia mindenképpen a további fejlődést kívánja, jó eséllyel számíthat még sikerekre. Ugyancsak jó esélyekkel indulhat a nemzetközi terepen az angol nyelvű Gyros 3.0, mely igazi közönségsikert aratott a budapesti fellépéseken, sok angol ajkú, Budapesten élő néző is látta és szerette. E két előadás havi rendszerességgel fut majd a Tűzraktérben februártól.

A Gyros-töredékek 2.0 előadás ígéretes indulás után – talán a kevés próba és kevés közönség miatt - némileg elveszítette lendületét. A közönség reakciói megoszlanak, persze hozzá kell tenni: az előadás formanyelvében sem vállalja a közönségsiker igényét. Szakmai visszajelzések viszont épp az ellenkezőjét sejtetik: Zsámbékon a zsűri dicsérte, legutóbb pedig a Magyar Színjátékos Szövetség Arany minősítését nyerte el. Januárban a Gyros 2.0 az Eötvös10-ben próbálja meg megtalálni helyét, jövője ennek függvényében is alakul majd.

Oberon világai címmel november végén tartottunk munkabemutatót a Szentivánéji álomból inspirálódva. A visszajelzések nagyon pozitívak, több nagyszerű alkotótárs csatlakozott hozzánk ennek révén, a munkát tehát folytatjuk.

Alapvető tapasztalatok:

A 2009-es tapasztalatok azt mutatják: a Radikális Szabadidő Színház színházra termett, kreatív alkotók csoportja, akik munkabírásuk és ihletettségük révén – lényegében önerőből – egy komolyan vehető, fejlődést mutató társulattá váltak. Fontos a nyitottság az új tagok és a különféle színházi műfajok iránt. Fontos a közönséggel való élő kapcsolat. Az előadások esetében a közönség visszajelzései iránymutatók tudnak lenni, a darabok a közönségnek készülnek, vagy legalábbis törekednek erre.

Idén több olyan taggal is bővültünk, akik működésünk hátterében nyújtanak egyre pótolhatatlanabb segítséget (asszisztens, színpadfelelős-kellékes, jegyfelelős-közönségszervező, pakolóemberek, fotósok, viedósok, stb.) A jövőben ennek a háttérnek a minél hatékonyabb működését kívánjuk segíteni, szükség esetén további kisegítő személyzetet bevonni.

Kiemelkedő jelentőségű a műhelymunkákban, szakmai workshopokban való részvétel, valamint a színházi fesztiválokon való jelenlét. A szakmai visszajelzéseken túl az élő kapcsolat ápolása más színházi csoportokkal, alkotókkal, gondolatokkal, irányzatokkal, szemléletekkel, technikákkal és műfajokkal. A társulat több tagja saját rendszeres belső tréningjein túl részt vett egy kubai színésznő kurzusán, japán mime workshopon, ismerkedett az olasz commedia dell'arte műfajával.

Hiányosságok:

A nagy aktivitás közepette sok olyan terület van, ahol további előrelépésekre lesz szükség a közeljövőben:

1. Aktívabb pályázati jelenlét - idő és energia okán csak kevés pályázaton vettünk részt, bár ezek mind sikeresek voltak (OKM működési, Új Tudás program). Jövőre több - köztük produkciós – pályázaton is indulni fogunk.

2. A szakmai sajtó hiánya – az érdektelenség és az informálás hiánya egyaránt oka annak, miért nem jelentek meg kritikák, interjúk, stb. a társulat életéről. Azon kevés, említésre méltó megjelenés:

- Boldog Zoltán a Gyros 1.0-ról az Irodalmi Jelenben >>
- Pethő Tibor cikke a kubai kurzus-bemutatóról a Magyar Nemzetben >>

3. Az egyetemi sajtó és egyetemi közönség tájékoztatása – az ELTE szétszórt intézményei és kulturális élete is az oka, hogy – nem csak a mi társulatunkról, hanem más egyetemi csoportokról - sem jelenik meg híradás, tájékoztatás az egyetemi újságokban (ha mégis, ritkán, és ad hoc jellegűen). Tervezzük az egyetemi sajtók felkutatását, megállapodást szeretnénk kötni velük, valamint folyamatosan informálni a programjainkról. Ide tartozik: tervben van egy egyetemi színházi szövetség megalapítása, melynek a fentieken túl sok egyéb feladata is lenne.

4. A Tűzraktérben kialakított próba- és játszóhelyünk – a produkciók nagy számának és a szükséges próbaidőnek köszönhetően kezd szűkössé válni. Emiatt keresünk egy másik, állandó próbahelyet, ahol elsősorban hosszabb lélegzetű projektek kifejlesztését tervezzük, valamint részint raktározási célokat is szolgálna.

5. További technikai fejlesztéseket kell véghezvinni: lámpapark fejlesztése, hangrendszer fejlesztése, további munkálatok a Radikális Bázison, függönyvarrás, kellékek-jelmezek felújítása-karbantartása, stb.

6. További képzési feladatok: a társulatnak a közeljövőben beszéd- és hangképzésre, többeknek további alapvető mozgásképzésre, valamint általános színészképzésre van szükségük. Ebben sosem állhatunk meg, a színészi képességek karbantartása, frissítése továbbra is elsőrendű fontosságú, s mivel nem csak egyéni teljesítményekről van szó: ezzel párhuzamosan a közös játékok fejlesztése, a színpadi kommunikáció belső építése.

3. Összegzés

Sok eredmény, sok tennivaló. Találkozzunk 2010-ben is!

Üdvözlettel:
Formanek Csaba
művészeti vezető
Radikális Szabadidő Színház

Étellift, 20. előadás


Szabó András képei itt >>

Fantommajmok: NCK - decemberi fotók


Nézd meg Szabó András többi fotóját is >>

Gyros 2.0 és 3.0 októberben





További képek >>
Szabó András fotói

Radikális tréning-hétvége októberben


A többi kép itt >>
(készítette: Szabó Béla)

Gyros 1.0 vizuál-részlet


Ofélia megtalálja apukáját egy jó kis helyen
(film by IlluVision & Radikal Pictures)
Szereplők: Szakács Zsuzsi, Beczásy Áron
Itt nézd meg! >>

Hazaút Legnicából



fotók: Formanek
További képek itt >>

Kora őszi életképek a Bázison

all photos by Formanek >>

Formanek a Jancsó-filmben

Mundruczó Kornéllal (és Mónikával) az Oda az igazság!-ban (fotó: Horniák Ágnes)
A többi képet itt találod! >>

Kedélyes játék a halállal

Kubai színészvezetés testbeszéddel az udvari sörözőben és az emeleten
(Pethő Tibor cikke a Magyar Nemzetben Yolanda Ulloa kurzusáról)

A Radikális Szabadidő Színház gyakorlatilag az ELTE házi teátrumaként alakult annak idején. Kisebb változások után ma a VI. kerületbe költözött Tűzraktér épületében működik Formanek Csaba vezetésével. Itt látták vendégül a nyár végén a kubai színésznőt, Yolanda Ulloát, aki mozgásművészeti kurzust, vagy ahogy itt nevezték, workshopot tartott az érdeklődőknek, elsősorban a színpad tagjainak.

Az udvari romkocsma kissé múltidéző hangulatú, persze az is lehet, hogy a negyvenes-ötvenes évek dzsessz-, tangó- és swingmuzsikája az ősztől meglegyintett félhomályos, sejtelmesen megvilágított esti hangulattal összegubancolódva okozza az érzéki csalódást. Mintha a söntés és az udvari székek és asztalok közti placcon feltűnő, kissé katonásan határozott mozgással, libasorban közeledő szereplők is erre a homályos atmoszférára akarnának ráerősíteni egységes fekete öltözékükkel, az afrikai törzsek világát idéző dobkísérettel.

A csoportból aztán csak a kivételesen fehérbe és régimódi keménykalapba öltözött Formanek Csaba marad a színen. Egyszemélyes szertartása, amely stílusos elegye az utcai koldusnak, az alkalmi bohócnak, mintha egyenes folytatása lenne a szintén a Tűzraktérben futó nyári programsorozatnak, a tízperces színházak fesztiváljának. Itt Formanek egy humorral-öniróniával átitatott ars poétikus magánszámot adott elő, ugyanazzal a bohócos kedvességgel, mint most, az italospult mellett. Az új performance, hasonlóan a korábbihoz, mintha naiv módon lecsupaszítva a színésznek a tárgyakhoz fűződő viszonyát vizsgálná. Az egyszerűség bensőségességet szül, a kézbe vett kalitka pedig bevásárlóneccet formáz – ez az érzete támad a szemlélőnek, ahogy elnézi, hogyan vonszolja Formanek a púposan megrakott cekker-kalitkát.



Persze Yolanda Ulloa kurzusának is hasonló tematikája volt: a test és a kifejező helyváltoztatás, a testvezetés, illetve a test, a tér és a „beszédes csönd” egybehangolása, a testbeszéd zenével. Ennek jegyében folytatódik az est némi intermezzo után. Formanek ugyanis a halál nevében kezd érdeklődni a figyelő, békésen iszogató nézőktől: mikor akarnak meghalni? A kényelmetlen, taszító, „alkalmatlan időben” szembesítő kérdésre elsősorban az asztaloknál felelő színészrésztvevők adják meg a választ, majd a kissé megcsappant számú nézőseregtől kísérve a társaság egy első emeleti szobába távozik, ahol az előadás második része következik. Yolanda kommentárjai mellett folytatódik a haláljáték, előbb az elemek és a föld, a víz, s járulékként a növényvilág alapmozgásainak imitálásával, majd megjelenik az ember, mégpedig a földet művelő, a földdel együtt élő ember, s nyomában a Halál Formanek képében, aki azonban – nyilván szándékosan – inkább emlékeztet egy tréfás-csúfondáros démonba oltott hullaházi tisztviselőre, mint a megszemélyesített enyészetre. Kis híján meg is ölik, nevezzük így, Halálkát a rárontó falusiak, ő viszont búcsúzóul minden távozónak – akit ismer – odasúgja a keresztnevét. Részben társsá válik a közönség is, az évadkezdés egyre közelgő hangulatával átitatva.


(A test tükre. Yolanda Ulloa workshopja. Radikális Szabadidő Színház.)
Többi kép itt >>

Thealter 2009 - lazítás...

Összes kép itt! >>
(by Szücs-Szabó Máté)

Júniusi Tűzraktér - életképek






Szücs-Szabó Máté képei
Nézd meg az összeset! >>

Gyros 1.0 Pozsonyban az Art of Livin fesztiválon májusban



Összes kép >>

Zalamerenyei tábor 2008. (tavalyi képek :)





Albumok:
Brutus-előadás >>
Rosencrantz-próbák 1. rész >>, 2. rész >>
Falunap >>
Bulik >>