2010-ben összesen 83 fellépésünk volt, 10 produkcióval, és több mint 40 szereplővel.
FELLÉPÉSEK:
Mini-a-túrák IV.: Goya - Fekete képek (Trafó) - 7
Oberon világai (Tűzraktér, Pécs, Debrecen, Budakeszi) - 14
Oberon-munkabemutatók (Tűzraktér, Kisoroszi, Kismaros, Zalamerenye) - 9
Étellift (Tűzraktér, Székesfehérvár, Szeged, Pécs, Debrecen) - 10
Az utolsó zsidó Európában (Tűzraktér) - 13
Brutus (Tűzraktér) - 6
Zsiráfivóhely (Tűzraktér, Sopron, Celldömölk) - 9
Gyros-töredékek 1.0 - Rövidzárlat Helsingőrben (Tűzraktér) - 6
Gyros-töredékek 2.0 - Gyors-galacsin (E10) - 2
Gyros-töredékek 3.0 - Hell Singers (Tűzraktér) - 4
egyéb (performansz, stb.) - 3
DÍJ:
A rendezői és színészi ötletek szabad szárnyásáért
- Oberon világai, Pécs, Nemzetközi Egyetemi Fesztivál, 2010. november
KRITIKÁK:
Mi történt Sütivel? - Králl Csaba a Goya - Fekete képekről (Revizor Online) >>
Mezítlábas Robin pajtások - a pécsi fesztiválról és az Oberonról (Revizor Online) >>
Alternatív(ák) - Görcsi Péter a pécsi Oberonról (PTE-BTK) >>
ESZTI-krónika 3. - A debreceni fesztivál Oberon-előadásáról (kulter.hu) >>
ESZTI-krónika 1 - A debreceni fesztivál Étellift-előadásáról (kulter.hu) >>
Álom az álomban - ad infinitum - Csutak Gabi a Színváltások Oberon-előadásáról (Játékos) >>
Törékeny Oberon - Weiner-Sennyey Tibor az Oberon világai premierjéről (Irodalmi Jelen) >>
Katasztrófa-színház - MGP Az utolsó zsidó Európában előadásról (szinhaz.hu) >>
Harold Pinter: Étellift (Artstab) >>
Feszültség a tetőtérben - a székesfehérvári Ételliftről (Fejér Megyei Hírlap) >>
INTERJÚ, RIPORT:
Színváltások - Egyetemi Színpadok Szemléje -- riport a fesztiválról (ELTE Online) >>
Utcára tett szellemiség? - egy befogadó színház a csőd szélén -- interjú (hvg.hu) >>
"A zsidóság maga egy kérdőjel" - interjú (Népszabadság Online) >>
"A zsidóság maga egy kérdőjel" - NolTv-s változat >>
Zsidó botránydarab a Tűzraktérben: Maria, Mengele és a mormonok - riport (hvg.hu) >>
Kultúrmisszió rockbandák otthonában - a soproni Zsiráfivóhelyről (nyugatmagyar.hu) >>
FOTÓALBUMOK:
http://picasaweb.google.com/szinvaltasok
Brutus, Zsiráfivóhely, Gyros-töredékek, Oberon-workshopok, Az utolsó zsidó Európában
(fotósok: Szabó Béla, Szabó András, Fazekas Krisztina és mások)
http://picasaweb.google.com/radikalis.szinhaz
Az utolsó zsidó Európában, Oberon-workshopok, Oberon világai, Színváltások 6., Mini-a-túrák IV.
(fotósok: Szabó Béla, Szabó András, Galló Rita, Almási Gergő, Solymos Tamás, Berényi Márta, Korb Hajni, Polonyi Polli, és mások)
VIDEÓK:
Színházi Évadnyitó, Versautomata - http://www.youtube.com/watch?v=vW6haNkEQAY
Oberon-ajánló - http://www.youtube.com/watch?v=S1DmxfFMtwg
Brutus-ajánló - http://www.youtube.com/watch?v=wJY717cVnh0
Támogatóink 2010-ben:
Eötvös Loránd Tudományegyetem
Budapest Főváros Önkormányzata
Színházi Dolgozók Szakszervezete
Tűzraktér Független Kulturális Központ
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Zsiráfivóhely. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Zsiráfivóhely. Összes bejegyzés megjelenítése
Kultúrmisszió rockbandák otthonában
KISALFOLD.HU 2010.05.20. 10:09 http://www.kisalfold.hu/soproni_hirek/kulturmisszio_rockbandak_otthonaban/2159065/
Sopron - Rakovszky Zsuzsa Kossuth-díjas költő-írót hívták díszvendégül a Hangárba, amely dübörgő együttesek fellépőhelyszíneként ismert.
Ezúttal színházi előadásnak adott otthont.
– Nagyon örültem a meghívásnak. Annak is, hogy minden ülőhely foglalt volt a Hangárban, ahol még, bevallom, sosem jártam –nyilatkozta portálunknak Rakovszky Zsuzsa. – Azt hittem, versmondó est lesz, ezért meglepett, hogy mennyire fiatalos, lendületes, igazi színházi előadásnak lehettem részese. Boldog voltam, hogy a verseim inspirálta mesés történet keretében fiatalok adták elő műveimet az ugyancsak fiatalokból álló közönségnek, s mindez lelkes fogadtatásban részesült. Az előadást sok más vidéki helyszínen is bemutatták. Műsoruk után jóízű beszélgetés során ismerhettem meg a budapesti egyetemi társulat törekvéseit, munkásságát – zárta Rakovszky Zsuzsa, aki lassan befejezi legújabb regényét, s Tallér Zsófia zeneszerző leendő operájához ír librettót.
Sopron - Rakovszky Zsuzsa Kossuth-díjas költő-írót hívták díszvendégül a Hangárba, amely dübörgő együttesek fellépőhelyszíneként ismert.
Ezúttal színházi előadásnak adott otthont.
– Baráti szálak fűznek az ELTE Egyetemi Színpadához, a Radikális Szabadidő Színházhoz, hiszen korábban magam is szerepeltem a társulatban – mondta az előzményekről Szűcs-Szabó Máté soproni fiatal kultúrmisszionárius, az est főszervezője. – Ezért is gondoltam arra, hogy a helyi ifjúság egyik kedvenc helyén kellene fellépniük. A Hangárban most játszott, s az elmúlt években több díjjal is kitüntetett Zsiráfivóhely című előadásuk gerincét a Sopronban élő Rakovszky Zsuzsa Kossuth-díjas írónő versei adták. Formanek Csaba rendező kiváló példát adott arról, hogyan lehet a XXI. századi fiataloknak élményteli, alternatív színházat csinálni. Ősszel szeretném folytatni ilyen vonatkozású szervezőmunkámat. Célom, hogy a soproni ifjúság előtt még nagyobb teret kapjon ez az izgalmas műfaj.
A budapesti társulat Rakovszky-versek ihlette – s Formanek Csaba rendezte – előadásának egy jelenete. Fotó: Magasi
– Nagyon örültem a meghívásnak. Annak is, hogy minden ülőhely foglalt volt a Hangárban, ahol még, bevallom, sosem jártam –nyilatkozta portálunknak Rakovszky Zsuzsa. – Azt hittem, versmondó est lesz, ezért meglepett, hogy mennyire fiatalos, lendületes, igazi színházi előadásnak lehettem részese. Boldog voltam, hogy a verseim inspirálta mesés történet keretében fiatalok adták elő műveimet az ugyancsak fiatalokból álló közönségnek, s mindez lelkes fogadtatásban részesült. Az előadást sok más vidéki helyszínen is bemutatták. Műsoruk után jóízű beszélgetés során ismerhettem meg a budapesti egyetemi társulat törekvéseit, munkásságát – zárta Rakovszky Zsuzsa, aki lassan befejezi legújabb regényét, s Tallér Zsófia zeneszerző leendő operájához ír librettót.
Az utolsó Zsiráfivóhelyek
Április 11-12, vasárnap-hétfő 19h Zsiráfivóhely - UTOLSÓ ELŐADÁSOK BUDAPESTEN!!!
Itt pedig Szabó Béla képei! További fotók itt >>
Áprilisi végjátékok
FIGYELEM!!! Egy korszak lezárul...
Budapesten utoljára látható a BRUTUS, a ZSIRÁFIVÓHELY, az ÉTELLIFT és a GYROS-TÖREDÉKEK 1.0 ill. 3.0 előadásaink! Vidéki játékok még lesznek, de a fővárosban befejezzük a repertoárt. Aki még nem látta, most megtekintheti. A pontos műsorrend jobb oldalt található.
Mivel utolsó előadások, ezért mindenképp érdemes foglalni jegyet:
szinhaz@tuzrakter.hu
Budapesten utoljára látható a BRUTUS, a ZSIRÁFIVÓHELY, az ÉTELLIFT és a GYROS-TÖREDÉKEK 1.0 ill. 3.0 előadásaink! Vidéki játékok még lesznek, de a fővárosban befejezzük a repertoárt. Aki még nem látta, most megtekintheti. A pontos műsorrend jobb oldalt található.
Mivel utolsó előadások, ezért mindenképp érdemes foglalni jegyet:
szinhaz@tuzrakter.hu
Zsiráfivóhely - 23-24. előadások!
febr. 22 és 23. hétfő-kedd, este 8-tól a Tűzraktérbenbelépő: 800Ft, jegyfoglalás: szinhaz@tuzrakter.hu
ZSIRÁFIVÓHELY
afrikai mese a szerelem és az idő születéséről, 75 perc
A Radikális Szabadidő Színház előadása apokrif teremtéstörténet: ezúttal egyetlen lelki mozzanat 75 perces anatómiája, árnyjátékokkal, versekkel, zenével.
Szereplők:
Balim-bo Baru - Sütő András Miklós
Kőkirálynő - Szabó Emese
Smith, zsiráfvadász - Kovács D. Dániel / Varga Bence
Erdőtündér - Császár Dávid
Smith szerelme - Kiss Dóra
Manóné - Farkas Kata
Kőszívű hölgy - Szakács Zsuzsa
Árnyékember - Formanek István
Öreg - Szitás Balázs / Béres Miklós
Postás - Pokorny Szilárd
Versek:
Rakovszky Zsuzsa, Weöres Sándor
Kovács D. Dániel, Kiss Dóra, Formanek Csaba
Díszlet, dramaturgia és rendezés:
„A kozmosz féregjáratain át”
Rakovszky Zsuzsa versei a Radikális Szabadidő Színház Zsiráfivóhely című darabjában
Gervai Gábor elemzése
A Radikális Szabadidő Színház társulata már 2 éve játssza meg-megújuló formában Zsiráfivóhely című darabját, mely 2008-ban, a Magyar Művek Szemléjén elnyerte a legjobb főszereplő, rendezés és látvány díját, arany minősítést kapott a Magyar Színjátékos Szövetségtől, és ugyanebben az évben ítélték oda a Kaleidoszkóp Versfesztivál különdíját. Minden előadás teltházas, és a nézők valóban más emberként jönnek ki a teremből (legyen ez a Radikális Bázison a Tűzraktérben, a Sirály pincéjében, vagy a Merlin színházban, de vidéki fesztiválok helyszíneit is említhetném)*. Miről szól ez az előadás?
A Zsiráfivóhely nem dráma. Ha létezik, csak előadásként, színpadon létezik. Alapját Rakovszky Zsuzsa versei adják, leginkább az Egyirányú utca című kötet, egy megdöbbentően heterogén zenei repertoár, és egy rendezői álom (Formanek Csabáé), egy furcsa történet, vagy inkább gondolatok és fikció felfejthetetlenül kusza szövedéke. Egy olyan genezissel találjuk szembe magunkat, amely nem tagadja le a teremtés gesztusa mögött álló alkotót, ugyanakkor nem vitatja el keletkezése mechanikájának bonyolult, már-már organikus jellegét sem, melyben elméleti eszmefuttatások, gyakorlati tapasztalatok, színházi elképzelések, termékeny interakciók és ötletek mellett a szikrát mégiscsak egy verses kötet, vagy inkább csak versek képviselik, Rakovszky Zsuzsa versei. Hiszen belőlük építkezik a történet, és a gondolatok is, még akkor is, ha ezek egy képlékeny és sokszintű diskurzusba kapcsolódnak be, Kovács D. Dániel, Kiss Dóra és Formanek Csaba szövegeivel kiegészülve.
Ez a bevezetés, az elképzelt teremtés, már maga a történet, amely egy hasonló gesztussal indul, az unatkozó alkotó beszél önmagáról, és tevékenységéről. Még leeresztett függöny előtt avat be minket titkába, vezet be az előadásba, távolságot tartva saját művével, és annak következményeivel (szemben), de ez, mint később kiderül nem sikerül(het) neki, belekerül saját történetébe, mint ahogy remélhetőleg mi, nézők is a színpadi eseményekbe (bármennyire is közvetve, és semmiképp sem identifikáció révén). A főhős tehát Balim-bo Baru (Sütő András), kőfaragó művész, unatkozó afrikai, púpos-pocakos, szemüveges, kopott-öltönyös beszédhibás kelet-európai értelmiségi, vásári mutatványos, frakkba bújt ripacs bűvész, szórakoztatóművész, bohóc, színész, Isten, és senki, az alkotás rabszolgája. Az idő előtt él. Az ember előtt. Az emberi sorsok, drámák, szerelem és halál előtt. (A függöny előtt, a szemünk előtt.) Mindez persze csak szemfényvesztés, a tér- és időkoordináták meghatározása, hiszen nincs inerciarendszer, melyben értelmet és statikumot nyerhetne alakja, létezése. Mindezzel (a történelemmel) párhuzamosan is él. Ott van, keres, szenved saját teremtményei között, de ha úgy vesszük az egész (történelem) csak saját kényszeresen ismétlődő lázálma. Rapszodikus entrée-jában sziporkázva mesél a történelemről, történelem előtti állapotokról, gondolatairól, kőfaragó mestersége zsenialitásáról, a közönségnek hátat fordítva, egy kőre rogyva, magába roskadva, álmatlanságáról, alkotási kényszeréről, élete hiábavalóságáról - beszéd hibája eltűnik, hangja elmélyül, szinte zokogva törnek föl a szavak, majd egy hirtelen mozdulattal felpattanva ismét a régi gondolatok lenyűgöző variációival szórakoztatja a nagyérdeműt. A közönség nevet. A közönség megdöbbenve hallgat. És ez így váltakozik később is az előadás során, humor és dráma, kibírhatatlan – üdítő feszültségében, folyamatosan, mintha hol az egyik, hol a másik tűnne erősebbnek, de sosem tűnhet el, sosem győzhet egyik sem. Balim-bo Baru eltúlzott gesztusaival, kifestett arcával és keménykalapjával inkább egy karikírozott konferanszié, az „est házigazdája”, mint kőfaragó mester, egyfajta Lucifer, aki saját álmán fog végigkalauzolni minket, Ádámokat, nárcizmusa, exhibicionizmusa pedig (a példánál maradva) sokkal inkább emberként, mintsem Istenként láttatja. Kőfiguráit is unalmában faragja ki, és nem valamilyen nemes cél érdekében, a hivatása mellett, mintegy hobbiból. A drámai fordulat természetesen, amikor a mesélő bekerül a mesébe, kőfigurái életre kelnek, és álmában kezdik gyötörni őt. Az udvartartás szétszalad, a mester elcsúszik a konyhában, és kezdetét veszi a történet, az Isten teremtményei után indul, hogy megkeresse őket a történelemben. Így tűnik el a hatalom, mely kézben tartaná az események alakulását, kiszámíthatatlan, láthatatlan erők befolyásoljak a történeteket, istenes allegóriánk pedig végképp elbukik, (hisz eddig is csak mankó volt, mint értelmezés helytelen, le se írom itt többet ezt a szót). Balim-bo Baru tehát bekerül a kövek erdejébe (egy ember nagyságú, nyitott, oszlopos kalitka, rácsaiként inkább a tetejéről – szintén nyitott – damilon lelógó kövek értelmezhetők), melyek az időt, az immár elkezdődött, de folyamatában értelmezhetetlen időt, így mégis az időtlenséget jelképezik. „Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.” (Rakovszky Zsuzsa: Kísértetek). Mit jelent ez? Valamiféle szuperfilozófia, ami előadótermek tábláira, vagy tudományos értekezések hasábjaira való? Ne szégyelljünk elidőzni egy kissé ennél a kijelentésnél, hiszen a darab egyik főtémája, és akár az egész előadást nézhetjük úgy, mintha csak ezt a jelenséget (gondolatot) öntené anyagba számtalan hús-vér példán keresztül. Itt egy:
„Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz,
zseblámpád fénye az üres telek
gyomos földjén motoz, ahol a régi ház
hűlt helyén parkoló vagy irodaépület
kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet,
tócsát, téglarakást forgat elő
az éjszaka talajából, meszes füvet,
s egyszer csak helyhez szögezi a rémület:
látni nem látni mást, csak a betonkeverő
kövér körvonalát, de mintha emberek
tolonganának ott, egész harsány tömeg,
lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése,
vontatott templomi ének, éles gyerek-
hangon mondóka szálldos a puszta föld felett,
visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre:
mint éjszaka falakból a meleg,
úgy párolog a földből elsüllyedt életek
beléivódott öröme és szenvedése…”
Rakovszky Zsuzsa: Kísértetek
Történetből pedig rengeteg van, amit Balim-bo Baruval együtt kell néznünk, és élnünk, és talán csak az ő története, az alkotó, vagy a szemlélő története, ami az egészet összeköti, ahogy a történelem, és az élet kontinuitása is csak egy mániákus értelmező interpretációja, csakis az értelmezések fűzhetik egy történetté az időt, önkényesen szelektálva az események, összetevők között, hogy működjenek a képletek. „Aki tegnap voltál: ma már nem te vagy, Aki holnap léssz: ma még nem te vagy. Csak az emlékezet csalása fűzi eggyé a folyamatos halált.” (Weöres Sándor: Majdnem szonett) – mondja az egyetlen idézet az előadásban, mely nem Rakovszky Zsuzsától származik. A történetek tehát résztörténetek, melyekből hasztalan szeretnénk egy képet alkotni, épp ezért önállóak, de töredékesek is, némelyekből csak egy gesztus vagy egy mondat, egy versrészlet vagy egy tárgy tűnik fel, de találkozunk egészen tablószerű megjelenítéssel is, egy macabre-ra emlékeztető jelenetben, melyben a szereplők életükre visszatekintve foglalják össze egy néhánymondatos vallomásban életük tragédiáját (de akaratlanul komikumát is). Természetesen a vallomások eseményeit nem ismerjük fel az előadás korábbi, sem későbbi részében. Egy vidéki csúnyalány, idegbeteg, púpos, aki csak a katonáknak kell, de megismerjük egy szépfiú történetét, aki morfiumtól egy vécén összeesve szemléli magát az utolsó percben, látunk egy a pénz, karrier és csillogás uralta életből kiábrándult nőt, és végül valakit, egy negyediket, aki a 20. század (tágabban a mindenkori ember) egyik legnagyobb traumáját mondja ki, összevetve mindőjük életének jelentőségét, és utóéletének képtelenségét. „Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,/írás sem őrzi rég a nevemet./A múltba, a világon tátongó résbe estem,/amely benyeli majd a földet s az eget” (Rakovszky Zsuzsa: Halottak napja). Önálló képek ezek, nem szükséges végigkövetnünk e történeteket elég e pár mondatos összefoglalás, s ez a tény önmagában iszonyatos, morbid érzést vált ki belőlünk, arányok és hiábavalóság fölötti tehetetlenségünk láttán. Az összes történet homlokterében azonban ott éktelenkedik egy fő „cselekményszál”, epizód, Smithé, a zsiráfvadászé.
Ha Balim-bo Baru személye és története az előadás kerete, akkor Smith (Varga Bence) szerelembeesése a magja a darabnak. Mielőtt belemennénk Smith alakjának boncolgatásába, muszáj megjegyezni, hogy az ő története éppen annyira szól az általa vadászott zsiráfokról, mint róla, kissé szokatlan módon. Smith, a szenvedélyes zsiráfvadász Afrikába érkezik, még pontosabban a zsiráfok szokásos ivóhelyének közelébe, ahol megismerkedik (egy kocsmában) egy elbűvölő, ám meglehetősen passzív, hallgatag kisasszonnyal (Kiss Dóra), akihez azonnal leül, és szinte tudományos stílusban mutatja be hivatását, amely egyben szenvedélye is, a vadászatot, a zsiráfok biológiájáról és viselkedéséről szóló eszmefuttatásokkal együtt, heves gesztikulációval előadott szakmai viccekkel fűszerezve. Alakjában, beszédtémájában és modorában nem nehéz felfedeznünk Balim-bo Barut és prológusát, ám ahogy telnek a napok (?), egyre érdekesebb megfigyeléseket tesz (melyeket egyébként a nő változó intenzitású érdeklődéssel fogad, de semmiképp sem reagál rá érdemben), és amelyek során lassan, akárcsak Balim- bo Baru, igen komoly szerepváltozáson megy keresztül; megfigyelésének tárgya, történetének olyannyira részese lesz, hogy végül ő maga válik áldozattá.
A címválasztást is a vadász történetén keresztül érthetjük meg, és az egyik legfontosabb gondolatot a címen keresztül. A zsiráfok ugyanis, bár első látásra könnyű prédának tűnnek, magas nyakukkal jól belátják a teret, izmos lábaikkal gyorsan futnak, sőt rúgásaikkal gyakran meg is futamítják a rájuk vadászó oroszlánokat, és más vadakat. Egy helyen azonban, ahol megállnak inni, igen sebezhetőnek bizonyulnak, hiszen lábukat széttárva, szinte pucsítva, hosszú nyakukat és fejüket a folyó szintjéig hajtva isznak, épp ezért, itt várják be őket a ragadozók (és Smith, a vadász is). Épp egy kocsmában meséli a történetet, mely őt igen meglepte, ahogy a zsiráfok a folyónál (egy bizonyos ivóhelyen) együtt isznak, és megrészegülve dülöngélnek a parton, teljes mértékben kiszolgáltatva magukat a rájuk leselkedő veszélyeknek. Elgondolkodtató ez a megállapítás. Hogy lehet, hogy a zsiráfok épp, ahol az életet adó nedvet veszik magukhoz, a legkiszolgáltatottabbak. És végső soron dönteniük kell. Vagy szomjan pusztulnak, vagy engednek a kísértésnek, hogy igyanak, létük kockáztatva. A vadász is, mi is elgondolkozunk ezen, vajon kerülhetünk-e mi is ilyen helyzetbe? Nem így van-e az emberrel is? Épp ott a legsebezhetőbb, ahol az élete esszenciáját szívja magába, és döntenie kell, megnyílik-e, és az életet választja (de ezzel talán a halált is), vagy életét lassabban, biztonságosabban, kényelmesebben, és talán értelmetlenül éli végig. Az egyik legfontosabb filozófiai, de nagyon is elevenbe vágó kérdése a darabnak. Ez a szerelem (minden értelemben!), amitől nevetségessé és sebezhetővé válunk, de amelynek nem tudunk ellenállni, vagy helyes-e, ha ellenállunk, főként mikor már életünk szavannáján úgy szomjazzuk a szerelmet, mint a zsiráfok a ritka folyók egyikéhez érve az éltető vizet? Talán feloldhatatlan ellentmondás. Az előadás azonban még kézzelfoghatóbban, még direktebben mutatja meg ezt a kérdést, amikor két nő issza le magát, Smith szerelme és a Kőszívű hölgy (Szakács Zsuzsa) egy üveg vodkával, és a széken hátradőlve, szétvetett lábakkal, a zsiráfok pózában. Ilyen értelemben egy egyszerű péntek esti szórakozóhelynek is tökéletes metaforája lenne a zsiráfivóhely kifejezés, mint ahogy ezt Kispál és a borz örökérvényű dalában is megfogalmazza, nőkre vadászó vadállatokként megszemélyesítve a diszkók férfi tagjait. (A másik dal ettől a zenekartól, amelyet felhasznált a rendező, az idő metafizikájába vág – Csillag vagy fecske).
A zeneválasztás is igen sokatmondó (konkrétan is) a darab témáit illetően, így az idő témájával foglalkozó dalok, mint például az előbb említett Kispál-szám, vagy Hollósi Ilona klasszikusa a Megáll az idő, nem kell említenem az utalt moziélményt – s e dal felhangzására valóban állóképpé merevednek a szereplők a színpadon. Aztán a szerelmes slágerek, mint például Nina Simone a szerelem egyik a darabban is megjelenő motívumát megfogalmazva („I’d rather be lonely, than happy with somebody else”). A skála lenyűgöző szélessége pedig, melynek egyik végét Schubert, másikát például a Minimal Compact jelöli, már csak a szükségszerűségnek, és szabad értelmezésnek tudható be. Az előadás gondolati keretéhez képest heterogenitása egyáltalán nem meglepő. Érdekesebb, hogy hogyan kapcsolódik a zene a színpadi cselekményhez. Említettük az állóképszerűséget a Megáll az idő című szám alatt, láttunk különböző – kaotikus – táncos jeleneteket, a féktelen ivászat alatt felcsendült a Csillag vagy fecske („Részegen!, ketten…”), és persze itt lenne érdemes tárgyalni a kerettörténeten kívüli (plusz egy) kerettörténetet, melyben, az előadás elején, végén, és közben többször is a rádió szól. Ebben ismét elhúzott függöny előtt látjuk egy bóbiskoló öreg (Szitás Balázs) és a postás (Pokorny Szilárd) sitcom-szerű jelenetét. Már a darab legelején például egy kulturális műsor megy a rádióban, és többszöri válasz nélküli kopogtatás után akkor jelenik meg a közönséget fürkésző, kissé bizalmatlan, de kíváncsi postás tekintet, mikor a műsorvezető bazsalygó hangján közli: „bepillanthatunk a kulisszák mögé, a művészek titokzatos világába”. Aztán minden alkalommal felébreszti az öreget, odaadja a nyugdíjat, vagy a gázszámlát, az meg megkéri, hogy kapcsolja ki a rádióját, mert nem találja. Talán a darab hatására, de úgy érezzük, e semmitmondó ismétlődés során mégiscsak létrejön valamiféle kapcsolat a két figura között (az öreg a darab végére halott), és valóban, ez a jelenetsor („cselekményszál”), élők és holtak közti kapcsolatok esetlenségéről, hiátusokkal teletűzdelt hiábavalóságáról szól, ahogy a Rakovszky-vers is, mely ihlette. „És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,/ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,/csöpögő vízcsapokról” (Egyirányú utca). A múlt változtathatatlan, ám mégis, ha nem is ellentmondó, de ugyanazon jelenség másik oldala is feltűnik. „’ Visszatértem, a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese / testté rántotta össze / ittlétemnek a térben / kóválygó lenyomatait, hogy én, aki /csak csöpögő csapokról, / gázszámláról beszéltem / valaha, elmondjam, amit sose, / s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem’.” (Kísértetek). És talán így mondja el a postás végül, amit nem hallhatunk, csak beletátogja az öregember hullája felett, abba a fehérre meszelt fülbe, mely a falból nő ki, amit soha nem mondhatott el. És tulajdonképpen ebben az aktusban merül ki a nietzschei örök visszatérés gondolata.
Nincs tehát összefüggő cselekmény, sem igazi klasszikus narratíva. A narratíva bennünk születik meg, a szemlélőben, az értelmezőben, a gondolkodás révén, és ugyanezt az értelmező, kérdező és tapasztaló folyamatot segítik a díszletek is, melyek nem a valóság díszletei, nem a valós cselekményekhez szükségesek (két szék és egy asztal kivételével). Éppúgy, ahogy egy vers tárgyi világáról tudjuk, hogy a valóságból, valakinek, valakiknek a valóságából lett elvonatkoztatva, de a vers révén e tárgyak újabb és újabb jelentéshalmazokban csattannak össze, mint a szerelmesek, vagy bolyonganak álmatlan, magányosan, szimbólumokká válnak, hozzánk közelednek, és végül mindegyik külön-külön maga metafizikájában csillog előttünk, egy transzcendens, lehetőségekkel teli világot alkotva – elveszítve eredeti funkcióját. Csak így szemlélhetjük a kövek erdejét megannyi „kőingájával”, melyek az őket az idő mérésének útján elindító emberi elme lökésére várnak az időtlenségben, a ketrecet, amelybe mindig más és más szereplő kerül be. Van, akit váratlanul ér leereszkedése, van, akit csali vonz oda, van aki egyenesen húzza magára a kalitkát. Néha látjuk azt, aki leereszti a börtönt, mondjuk egy három nőből álló hatalmas bábu formájában, néha nem ismerjük kilétét, néha a kint lévő almát ad neki, hogy ellegyen az élvezeten, néha épp a ketrecben lévő kínálja az almát, mint a bűnbeesés bibliai jelképét. Lehet ez egy kapcsolat börtöne, a dominanciáé, egy háziasszonyé, vagy épp fordítva, jelölheti a vadász és vad közötti viszonyt, vagy az emlékezet börtönét, melybe az élők halottaikat zárják (és fordítva, önmagukat). Külön rejtély az ajtó a rendezői balon, hova vezet? Kik jönnek elő belőle? Nem jelent valódi helyiséget, mondjuk a zsiráfivóhelyet a történetben. Néha kinyílik, néha bezárul, leskelődők sziluettjét sejtjük mögötte, egy meggyötört nő kúszik elő belőle. Az egész színpad, díszleteivel együtt úgy rendeződik át újra meg újra, mint agyunkban a történet, és a gondolatok követhetetlen asszociációs fonalai. A díszlet tehát az értelmezés kellékeiből tevődik össze, ha úgy tetszik, mi használjuk őket (nekünk segítenek), nem a színésznek.
A díszletből is kiemelkedik a függöny kreatív használata, mely Balim-bo Baru megjelenésénél még fel sem megy, ugyanígy a postás és a nyugdíjas jeleneteinél, máskor csak félig engedi láttatni a színpadi tér történéseit, két síkot vágva ezáltal egymásra, a kőfigurák kórusa szinte kikukucskál a két függöny között. Fehérsége és vékonysága révén egyfajta vetítő vászonként funkcionál, egy a színpad hátsó részében elhelyezett vetítőgép és annak erős lámpája segítségével nemcsak rajztáblává válik, de sziluettekkel kapcsolja be a szereplőket a játékba, megzavarva érzékeinket, egy közeledés során az alak egyre kisebb, a távolodással egyre nagyobb. Az egyik legjobb, leghatásosabb jelenetben a királynő (Szabó Emese) Balim-bo Baru szerelme például csak egy széken áll, két oldalán a függöny elhúzva, és a mögé (mellé) rajzolódó, félpercenként változó keret szerint cselekszik, mozog, gesztikulál, változik, piedesztálra emelt angyalból, tervének magasán fölényesen tomboló ördöggé, nyáron fagylaltért nyúl, az esőfelhőktől összehúzza magát, fél a börtönben, melynek rácsai valami szeszélyes istenkéz által amőbapályává változnak, és nevetve böki a lány, hová szeretné tenni a kört. Mindezt két dimenzióban egy egyszerű függöny és egy letűnt kort idéző vetítőgép segítségével. A királynő alakja, szerelme is szeszélyes, gyermekiségében és szenvedélyességében lenyűgöző és kegyetlen. Talán épp az előbbi jelenet tükörjelenete, mikor a királynő hasonló pózban őrjöng, ezúttal viszonylagos sötétben, melyet nem a vetítőgép, hanem egy modernebb technikával a nézők háta mögül egymásra vetített képek törnek meg, és az Etetés című már említett dallal alkotnak a befogadás szempontjából zaklatott, de hangulatilag egységes egészt. Az előadás során különben végig mögöttünk áll a rendező, Formanek Csaba, aki a látványért felel, és mintegy karmester, vezényli az előadást.
A vetítőgépre nemcsak rajzok kerültek (a törlés gesztusa elgondolkodtató), hanem tárgyak is, melyek ismét szimbólumokként tágítják az értelmezés kereteit, vagy éppen aláhúznak valamit a történetben. 90 fokban elforgatva a függönyön megjelenik tehát kulcs, injekciós tű és hamutartó árnyéka, mely utóbbi lehet maga a zsiráfivóhely, Smith vére legalábbis úgy folyik szét benne, mintha tóban vagy folyóban. A vetítőgépet egyébként a színészek kezelték, láthatjuk tehát, hogy a szerepek viszonylag szabadon cserélődnek, és az egész „színházi esemény” tere igen összetett és többrétegű, a színpad megosztottságával, egy köztes tér képzésével, és egy showman-nel a színpad és a nézők között, hátulról a rendezővel és segédjével, és persze magával a nézőtérrel, meglepő módon nem annyira elidegenítve a közönséget, mint inkább bevonva, holott a brecht-i színház néhány elemét és célkitűzését használja az előadás, de ez már szinte közhely kortárs darabokról szólva.
Mégis, az álom a rendezővel, színészekkel, Balim-bo Baruval közös álmunk, a szerelem a mi szerelmünk, a vadászok és a vadak is mi vagyunk, mint ahogy az ezt irányító ösztönökön és az ebből következő kiszolgáltatottságon is osztozunk, az örökös játszmákat is mi játsszuk, almákkal és börtönökkel a szánkban és az agyunkban, és ott állunk és hallgatunk halottakkal az emlékezetünkben, a megmerevedett időben elbóbiskolva, értelmezgetve, és az értelmezés egy pontján talán feladva racionalitásunk, vállaljuk a kockázatot, hogy végleg elmerülünk az esszenciában. Ezt a létélményt kínálja egy Zsiráfivóhely.
*írásom témája a legutóbbi, 2009. november 30-i előadás a Tűzraktérben, melyben a változó szereposztás mellett új szerepekkel, zenékkel, szövegekkel és eseményekkel bővült a darab a korábbi bemutatóhoz képest, és ezt leszámítva is, mint színházi előadás egyszeri és megismételhetetlen egység.
Gervai Gábor
Budapest, 2009. december 7.
Gervai Gábor elemzése
A Radikális Szabadidő Színház társulata már 2 éve játssza meg-megújuló formában Zsiráfivóhely című darabját, mely 2008-ban, a Magyar Művek Szemléjén elnyerte a legjobb főszereplő, rendezés és látvány díját, arany minősítést kapott a Magyar Színjátékos Szövetségtől, és ugyanebben az évben ítélték oda a Kaleidoszkóp Versfesztivál különdíját. Minden előadás teltházas, és a nézők valóban más emberként jönnek ki a teremből (legyen ez a Radikális Bázison a Tűzraktérben, a Sirály pincéjében, vagy a Merlin színházban, de vidéki fesztiválok helyszíneit is említhetném)*. Miről szól ez az előadás?
A Zsiráfivóhely nem dráma. Ha létezik, csak előadásként, színpadon létezik. Alapját Rakovszky Zsuzsa versei adják, leginkább az Egyirányú utca című kötet, egy megdöbbentően heterogén zenei repertoár, és egy rendezői álom (Formanek Csabáé), egy furcsa történet, vagy inkább gondolatok és fikció felfejthetetlenül kusza szövedéke. Egy olyan genezissel találjuk szembe magunkat, amely nem tagadja le a teremtés gesztusa mögött álló alkotót, ugyanakkor nem vitatja el keletkezése mechanikájának bonyolult, már-már organikus jellegét sem, melyben elméleti eszmefuttatások, gyakorlati tapasztalatok, színházi elképzelések, termékeny interakciók és ötletek mellett a szikrát mégiscsak egy verses kötet, vagy inkább csak versek képviselik, Rakovszky Zsuzsa versei. Hiszen belőlük építkezik a történet, és a gondolatok is, még akkor is, ha ezek egy képlékeny és sokszintű diskurzusba kapcsolódnak be, Kovács D. Dániel, Kiss Dóra és Formanek Csaba szövegeivel kiegészülve.
Ez a bevezetés, az elképzelt teremtés, már maga a történet, amely egy hasonló gesztussal indul, az unatkozó alkotó beszél önmagáról, és tevékenységéről. Még leeresztett függöny előtt avat be minket titkába, vezet be az előadásba, távolságot tartva saját művével, és annak következményeivel (szemben), de ez, mint később kiderül nem sikerül(het) neki, belekerül saját történetébe, mint ahogy remélhetőleg mi, nézők is a színpadi eseményekbe (bármennyire is közvetve, és semmiképp sem identifikáció révén). A főhős tehát Balim-bo Baru (Sütő András), kőfaragó művész, unatkozó afrikai, púpos-pocakos, szemüveges, kopott-öltönyös beszédhibás kelet-európai értelmiségi, vásári mutatványos, frakkba bújt ripacs bűvész, szórakoztatóművész, bohóc, színész, Isten, és senki, az alkotás rabszolgája. Az idő előtt él. Az ember előtt. Az emberi sorsok, drámák, szerelem és halál előtt. (A függöny előtt, a szemünk előtt.) Mindez persze csak szemfényvesztés, a tér- és időkoordináták meghatározása, hiszen nincs inerciarendszer, melyben értelmet és statikumot nyerhetne alakja, létezése. Mindezzel (a történelemmel) párhuzamosan is él. Ott van, keres, szenved saját teremtményei között, de ha úgy vesszük az egész (történelem) csak saját kényszeresen ismétlődő lázálma. Rapszodikus entrée-jában sziporkázva mesél a történelemről, történelem előtti állapotokról, gondolatairól, kőfaragó mestersége zsenialitásáról, a közönségnek hátat fordítva, egy kőre rogyva, magába roskadva, álmatlanságáról, alkotási kényszeréről, élete hiábavalóságáról - beszéd hibája eltűnik, hangja elmélyül, szinte zokogva törnek föl a szavak, majd egy hirtelen mozdulattal felpattanva ismét a régi gondolatok lenyűgöző variációival szórakoztatja a nagyérdeműt. A közönség nevet. A közönség megdöbbenve hallgat. És ez így váltakozik később is az előadás során, humor és dráma, kibírhatatlan – üdítő feszültségében, folyamatosan, mintha hol az egyik, hol a másik tűnne erősebbnek, de sosem tűnhet el, sosem győzhet egyik sem. Balim-bo Baru eltúlzott gesztusaival, kifestett arcával és keménykalapjával inkább egy karikírozott konferanszié, az „est házigazdája”, mint kőfaragó mester, egyfajta Lucifer, aki saját álmán fog végigkalauzolni minket, Ádámokat, nárcizmusa, exhibicionizmusa pedig (a példánál maradva) sokkal inkább emberként, mintsem Istenként láttatja. Kőfiguráit is unalmában faragja ki, és nem valamilyen nemes cél érdekében, a hivatása mellett, mintegy hobbiból. A drámai fordulat természetesen, amikor a mesélő bekerül a mesébe, kőfigurái életre kelnek, és álmában kezdik gyötörni őt. Az udvartartás szétszalad, a mester elcsúszik a konyhában, és kezdetét veszi a történet, az Isten teremtményei után indul, hogy megkeresse őket a történelemben. Így tűnik el a hatalom, mely kézben tartaná az események alakulását, kiszámíthatatlan, láthatatlan erők befolyásoljak a történeteket, istenes allegóriánk pedig végképp elbukik, (hisz eddig is csak mankó volt, mint értelmezés helytelen, le se írom itt többet ezt a szót). Balim-bo Baru tehát bekerül a kövek erdejébe (egy ember nagyságú, nyitott, oszlopos kalitka, rácsaiként inkább a tetejéről – szintén nyitott – damilon lelógó kövek értelmezhetők), melyek az időt, az immár elkezdődött, de folyamatában értelmezhetetlen időt, így mégis az időtlenséget jelképezik. „Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.” (Rakovszky Zsuzsa: Kísértetek). Mit jelent ez? Valamiféle szuperfilozófia, ami előadótermek tábláira, vagy tudományos értekezések hasábjaira való? Ne szégyelljünk elidőzni egy kissé ennél a kijelentésnél, hiszen a darab egyik főtémája, és akár az egész előadást nézhetjük úgy, mintha csak ezt a jelenséget (gondolatot) öntené anyagba számtalan hús-vér példán keresztül. Itt egy:
„Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz,
zseblámpád fénye az üres telek
gyomos földjén motoz, ahol a régi ház
hűlt helyén parkoló vagy irodaépület
kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet,
tócsát, téglarakást forgat elő
az éjszaka talajából, meszes füvet,
s egyszer csak helyhez szögezi a rémület:
látni nem látni mást, csak a betonkeverő
kövér körvonalát, de mintha emberek
tolonganának ott, egész harsány tömeg,
lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése,
vontatott templomi ének, éles gyerek-
hangon mondóka szálldos a puszta föld felett,
visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre:
mint éjszaka falakból a meleg,
úgy párolog a földből elsüllyedt életek
beléivódott öröme és szenvedése…”
Rakovszky Zsuzsa: Kísértetek
Történetből pedig rengeteg van, amit Balim-bo Baruval együtt kell néznünk, és élnünk, és talán csak az ő története, az alkotó, vagy a szemlélő története, ami az egészet összeköti, ahogy a történelem, és az élet kontinuitása is csak egy mániákus értelmező interpretációja, csakis az értelmezések fűzhetik egy történetté az időt, önkényesen szelektálva az események, összetevők között, hogy működjenek a képletek. „Aki tegnap voltál: ma már nem te vagy, Aki holnap léssz: ma még nem te vagy. Csak az emlékezet csalása fűzi eggyé a folyamatos halált.” (Weöres Sándor: Majdnem szonett) – mondja az egyetlen idézet az előadásban, mely nem Rakovszky Zsuzsától származik. A történetek tehát résztörténetek, melyekből hasztalan szeretnénk egy képet alkotni, épp ezért önállóak, de töredékesek is, némelyekből csak egy gesztus vagy egy mondat, egy versrészlet vagy egy tárgy tűnik fel, de találkozunk egészen tablószerű megjelenítéssel is, egy macabre-ra emlékeztető jelenetben, melyben a szereplők életükre visszatekintve foglalják össze egy néhánymondatos vallomásban életük tragédiáját (de akaratlanul komikumát is). Természetesen a vallomások eseményeit nem ismerjük fel az előadás korábbi, sem későbbi részében. Egy vidéki csúnyalány, idegbeteg, púpos, aki csak a katonáknak kell, de megismerjük egy szépfiú történetét, aki morfiumtól egy vécén összeesve szemléli magát az utolsó percben, látunk egy a pénz, karrier és csillogás uralta életből kiábrándult nőt, és végül valakit, egy negyediket, aki a 20. század (tágabban a mindenkori ember) egyik legnagyobb traumáját mondja ki, összevetve mindőjük életének jelentőségét, és utóéletének képtelenségét. „Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,/írás sem őrzi rég a nevemet./A múltba, a világon tátongó résbe estem,/amely benyeli majd a földet s az eget” (Rakovszky Zsuzsa: Halottak napja). Önálló képek ezek, nem szükséges végigkövetnünk e történeteket elég e pár mondatos összefoglalás, s ez a tény önmagában iszonyatos, morbid érzést vált ki belőlünk, arányok és hiábavalóság fölötti tehetetlenségünk láttán. Az összes történet homlokterében azonban ott éktelenkedik egy fő „cselekményszál”, epizód, Smithé, a zsiráfvadászé.
Ha Balim-bo Baru személye és története az előadás kerete, akkor Smith (Varga Bence) szerelembeesése a magja a darabnak. Mielőtt belemennénk Smith alakjának boncolgatásába, muszáj megjegyezni, hogy az ő története éppen annyira szól az általa vadászott zsiráfokról, mint róla, kissé szokatlan módon. Smith, a szenvedélyes zsiráfvadász Afrikába érkezik, még pontosabban a zsiráfok szokásos ivóhelyének közelébe, ahol megismerkedik (egy kocsmában) egy elbűvölő, ám meglehetősen passzív, hallgatag kisasszonnyal (Kiss Dóra), akihez azonnal leül, és szinte tudományos stílusban mutatja be hivatását, amely egyben szenvedélye is, a vadászatot, a zsiráfok biológiájáról és viselkedéséről szóló eszmefuttatásokkal együtt, heves gesztikulációval előadott szakmai viccekkel fűszerezve. Alakjában, beszédtémájában és modorában nem nehéz felfedeznünk Balim-bo Barut és prológusát, ám ahogy telnek a napok (?), egyre érdekesebb megfigyeléseket tesz (melyeket egyébként a nő változó intenzitású érdeklődéssel fogad, de semmiképp sem reagál rá érdemben), és amelyek során lassan, akárcsak Balim- bo Baru, igen komoly szerepváltozáson megy keresztül; megfigyelésének tárgya, történetének olyannyira részese lesz, hogy végül ő maga válik áldozattá.
A címválasztást is a vadász történetén keresztül érthetjük meg, és az egyik legfontosabb gondolatot a címen keresztül. A zsiráfok ugyanis, bár első látásra könnyű prédának tűnnek, magas nyakukkal jól belátják a teret, izmos lábaikkal gyorsan futnak, sőt rúgásaikkal gyakran meg is futamítják a rájuk vadászó oroszlánokat, és más vadakat. Egy helyen azonban, ahol megállnak inni, igen sebezhetőnek bizonyulnak, hiszen lábukat széttárva, szinte pucsítva, hosszú nyakukat és fejüket a folyó szintjéig hajtva isznak, épp ezért, itt várják be őket a ragadozók (és Smith, a vadász is). Épp egy kocsmában meséli a történetet, mely őt igen meglepte, ahogy a zsiráfok a folyónál (egy bizonyos ivóhelyen) együtt isznak, és megrészegülve dülöngélnek a parton, teljes mértékben kiszolgáltatva magukat a rájuk leselkedő veszélyeknek. Elgondolkodtató ez a megállapítás. Hogy lehet, hogy a zsiráfok épp, ahol az életet adó nedvet veszik magukhoz, a legkiszolgáltatottabbak. És végső soron dönteniük kell. Vagy szomjan pusztulnak, vagy engednek a kísértésnek, hogy igyanak, létük kockáztatva. A vadász is, mi is elgondolkozunk ezen, vajon kerülhetünk-e mi is ilyen helyzetbe? Nem így van-e az emberrel is? Épp ott a legsebezhetőbb, ahol az élete esszenciáját szívja magába, és döntenie kell, megnyílik-e, és az életet választja (de ezzel talán a halált is), vagy életét lassabban, biztonságosabban, kényelmesebben, és talán értelmetlenül éli végig. Az egyik legfontosabb filozófiai, de nagyon is elevenbe vágó kérdése a darabnak. Ez a szerelem (minden értelemben!), amitől nevetségessé és sebezhetővé válunk, de amelynek nem tudunk ellenállni, vagy helyes-e, ha ellenállunk, főként mikor már életünk szavannáján úgy szomjazzuk a szerelmet, mint a zsiráfok a ritka folyók egyikéhez érve az éltető vizet? Talán feloldhatatlan ellentmondás. Az előadás azonban még kézzelfoghatóbban, még direktebben mutatja meg ezt a kérdést, amikor két nő issza le magát, Smith szerelme és a Kőszívű hölgy (Szakács Zsuzsa) egy üveg vodkával, és a széken hátradőlve, szétvetett lábakkal, a zsiráfok pózában. Ilyen értelemben egy egyszerű péntek esti szórakozóhelynek is tökéletes metaforája lenne a zsiráfivóhely kifejezés, mint ahogy ezt Kispál és a borz örökérvényű dalában is megfogalmazza, nőkre vadászó vadállatokként megszemélyesítve a diszkók férfi tagjait. (A másik dal ettől a zenekartól, amelyet felhasznált a rendező, az idő metafizikájába vág – Csillag vagy fecske).
A zeneválasztás is igen sokatmondó (konkrétan is) a darab témáit illetően, így az idő témájával foglalkozó dalok, mint például az előbb említett Kispál-szám, vagy Hollósi Ilona klasszikusa a Megáll az idő, nem kell említenem az utalt moziélményt – s e dal felhangzására valóban állóképpé merevednek a szereplők a színpadon. Aztán a szerelmes slágerek, mint például Nina Simone a szerelem egyik a darabban is megjelenő motívumát megfogalmazva („I’d rather be lonely, than happy with somebody else”). A skála lenyűgöző szélessége pedig, melynek egyik végét Schubert, másikát például a Minimal Compact jelöli, már csak a szükségszerűségnek, és szabad értelmezésnek tudható be. Az előadás gondolati keretéhez képest heterogenitása egyáltalán nem meglepő. Érdekesebb, hogy hogyan kapcsolódik a zene a színpadi cselekményhez. Említettük az állóképszerűséget a Megáll az idő című szám alatt, láttunk különböző – kaotikus – táncos jeleneteket, a féktelen ivászat alatt felcsendült a Csillag vagy fecske („Részegen!, ketten…”), és persze itt lenne érdemes tárgyalni a kerettörténeten kívüli (plusz egy) kerettörténetet, melyben, az előadás elején, végén, és közben többször is a rádió szól. Ebben ismét elhúzott függöny előtt látjuk egy bóbiskoló öreg (Szitás Balázs) és a postás (Pokorny Szilárd) sitcom-szerű jelenetét. Már a darab legelején például egy kulturális műsor megy a rádióban, és többszöri válasz nélküli kopogtatás után akkor jelenik meg a közönséget fürkésző, kissé bizalmatlan, de kíváncsi postás tekintet, mikor a műsorvezető bazsalygó hangján közli: „bepillanthatunk a kulisszák mögé, a művészek titokzatos világába”. Aztán minden alkalommal felébreszti az öreget, odaadja a nyugdíjat, vagy a gázszámlát, az meg megkéri, hogy kapcsolja ki a rádióját, mert nem találja. Talán a darab hatására, de úgy érezzük, e semmitmondó ismétlődés során mégiscsak létrejön valamiféle kapcsolat a két figura között (az öreg a darab végére halott), és valóban, ez a jelenetsor („cselekményszál”), élők és holtak közti kapcsolatok esetlenségéről, hiátusokkal teletűzdelt hiábavalóságáról szól, ahogy a Rakovszky-vers is, mely ihlette. „És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,/ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,/csöpögő vízcsapokról” (Egyirányú utca). A múlt változtathatatlan, ám mégis, ha nem is ellentmondó, de ugyanazon jelenség másik oldala is feltűnik. „’ Visszatértem, a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese / testté rántotta össze / ittlétemnek a térben / kóválygó lenyomatait, hogy én, aki /csak csöpögő csapokról, / gázszámláról beszéltem / valaha, elmondjam, amit sose, / s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem’.” (Kísértetek). És talán így mondja el a postás végül, amit nem hallhatunk, csak beletátogja az öregember hullája felett, abba a fehérre meszelt fülbe, mely a falból nő ki, amit soha nem mondhatott el. És tulajdonképpen ebben az aktusban merül ki a nietzschei örök visszatérés gondolata.
Nincs tehát összefüggő cselekmény, sem igazi klasszikus narratíva. A narratíva bennünk születik meg, a szemlélőben, az értelmezőben, a gondolkodás révén, és ugyanezt az értelmező, kérdező és tapasztaló folyamatot segítik a díszletek is, melyek nem a valóság díszletei, nem a valós cselekményekhez szükségesek (két szék és egy asztal kivételével). Éppúgy, ahogy egy vers tárgyi világáról tudjuk, hogy a valóságból, valakinek, valakiknek a valóságából lett elvonatkoztatva, de a vers révén e tárgyak újabb és újabb jelentéshalmazokban csattannak össze, mint a szerelmesek, vagy bolyonganak álmatlan, magányosan, szimbólumokká válnak, hozzánk közelednek, és végül mindegyik külön-külön maga metafizikájában csillog előttünk, egy transzcendens, lehetőségekkel teli világot alkotva – elveszítve eredeti funkcióját. Csak így szemlélhetjük a kövek erdejét megannyi „kőingájával”, melyek az őket az idő mérésének útján elindító emberi elme lökésére várnak az időtlenségben, a ketrecet, amelybe mindig más és más szereplő kerül be. Van, akit váratlanul ér leereszkedése, van, akit csali vonz oda, van aki egyenesen húzza magára a kalitkát. Néha látjuk azt, aki leereszti a börtönt, mondjuk egy három nőből álló hatalmas bábu formájában, néha nem ismerjük kilétét, néha a kint lévő almát ad neki, hogy ellegyen az élvezeten, néha épp a ketrecben lévő kínálja az almát, mint a bűnbeesés bibliai jelképét. Lehet ez egy kapcsolat börtöne, a dominanciáé, egy háziasszonyé, vagy épp fordítva, jelölheti a vadász és vad közötti viszonyt, vagy az emlékezet börtönét, melybe az élők halottaikat zárják (és fordítva, önmagukat). Külön rejtély az ajtó a rendezői balon, hova vezet? Kik jönnek elő belőle? Nem jelent valódi helyiséget, mondjuk a zsiráfivóhelyet a történetben. Néha kinyílik, néha bezárul, leskelődők sziluettjét sejtjük mögötte, egy meggyötört nő kúszik elő belőle. Az egész színpad, díszleteivel együtt úgy rendeződik át újra meg újra, mint agyunkban a történet, és a gondolatok követhetetlen asszociációs fonalai. A díszlet tehát az értelmezés kellékeiből tevődik össze, ha úgy tetszik, mi használjuk őket (nekünk segítenek), nem a színésznek.
A díszletből is kiemelkedik a függöny kreatív használata, mely Balim-bo Baru megjelenésénél még fel sem megy, ugyanígy a postás és a nyugdíjas jeleneteinél, máskor csak félig engedi láttatni a színpadi tér történéseit, két síkot vágva ezáltal egymásra, a kőfigurák kórusa szinte kikukucskál a két függöny között. Fehérsége és vékonysága révén egyfajta vetítő vászonként funkcionál, egy a színpad hátsó részében elhelyezett vetítőgép és annak erős lámpája segítségével nemcsak rajztáblává válik, de sziluettekkel kapcsolja be a szereplőket a játékba, megzavarva érzékeinket, egy közeledés során az alak egyre kisebb, a távolodással egyre nagyobb. Az egyik legjobb, leghatásosabb jelenetben a királynő (Szabó Emese) Balim-bo Baru szerelme például csak egy széken áll, két oldalán a függöny elhúzva, és a mögé (mellé) rajzolódó, félpercenként változó keret szerint cselekszik, mozog, gesztikulál, változik, piedesztálra emelt angyalból, tervének magasán fölényesen tomboló ördöggé, nyáron fagylaltért nyúl, az esőfelhőktől összehúzza magát, fél a börtönben, melynek rácsai valami szeszélyes istenkéz által amőbapályává változnak, és nevetve böki a lány, hová szeretné tenni a kört. Mindezt két dimenzióban egy egyszerű függöny és egy letűnt kort idéző vetítőgép segítségével. A királynő alakja, szerelme is szeszélyes, gyermekiségében és szenvedélyességében lenyűgöző és kegyetlen. Talán épp az előbbi jelenet tükörjelenete, mikor a királynő hasonló pózban őrjöng, ezúttal viszonylagos sötétben, melyet nem a vetítőgép, hanem egy modernebb technikával a nézők háta mögül egymásra vetített képek törnek meg, és az Etetés című már említett dallal alkotnak a befogadás szempontjából zaklatott, de hangulatilag egységes egészt. Az előadás során különben végig mögöttünk áll a rendező, Formanek Csaba, aki a látványért felel, és mintegy karmester, vezényli az előadást.
A vetítőgépre nemcsak rajzok kerültek (a törlés gesztusa elgondolkodtató), hanem tárgyak is, melyek ismét szimbólumokként tágítják az értelmezés kereteit, vagy éppen aláhúznak valamit a történetben. 90 fokban elforgatva a függönyön megjelenik tehát kulcs, injekciós tű és hamutartó árnyéka, mely utóbbi lehet maga a zsiráfivóhely, Smith vére legalábbis úgy folyik szét benne, mintha tóban vagy folyóban. A vetítőgépet egyébként a színészek kezelték, láthatjuk tehát, hogy a szerepek viszonylag szabadon cserélődnek, és az egész „színházi esemény” tere igen összetett és többrétegű, a színpad megosztottságával, egy köztes tér képzésével, és egy showman-nel a színpad és a nézők között, hátulról a rendezővel és segédjével, és persze magával a nézőtérrel, meglepő módon nem annyira elidegenítve a közönséget, mint inkább bevonva, holott a brecht-i színház néhány elemét és célkitűzését használja az előadás, de ez már szinte közhely kortárs darabokról szólva.
Mégis, az álom a rendezővel, színészekkel, Balim-bo Baruval közös álmunk, a szerelem a mi szerelmünk, a vadászok és a vadak is mi vagyunk, mint ahogy az ezt irányító ösztönökön és az ebből következő kiszolgáltatottságon is osztozunk, az örökös játszmákat is mi játsszuk, almákkal és börtönökkel a szánkban és az agyunkban, és ott állunk és hallgatunk halottakkal az emlékezetünkben, a megmerevedett időben elbóbiskolva, értelmezgetve, és az értelmezés egy pontján talán feladva racionalitásunk, vállaljuk a kockázatot, hogy végleg elmerülünk az esszenciában. Ezt a létélményt kínálja egy Zsiráfivóhely.
*írásom témája a legutóbbi, 2009. november 30-i előadás a Tűzraktérben, melyben a változó szereposztás mellett új szerepekkel, zenékkel, szövegekkel és eseményekkel bővült a darab a korábbi bemutatóhoz képest, és ezt leszámítva is, mint színházi előadás egyszeri és megismételhetetlen egység.
Gervai Gábor
Budapest, 2009. december 7.
Zsiráfivóhely (szafari lelki síkokon, ahol a lét a tét)
Véghelyi Zoltán, villamosmérnök barátunk írása
Lassan kezdődik az előadás, mindannyian várunk valamire szemben a nézőkkel egy öregember várakozik. Közben el is szundikált. Gondolataimba mélyedve elemzem a helyzetet, mi történik, mi lehet az öregember története. Várunk valamire, pénzre, sikere, valaki ránk nyisson, és a várakozás közben megöregszünk. Egyre lassabban ver a szívünk, nem mozdulunk és már levegőt is, csak néha veszünk, nehogy felzavarjuk az életünk tavába belekerült sok szennynek, leülepedett iszapát. Létem lassan elalváshoz készülődik. Hideg bénultság, merevség… béke…
CSOBBB… Te jó ég mi ez!! Szívem összeszorul, minden izmom megremeg a nagy robbanásszerű eseményre, ami ha jól érzékelem valahol a felszín felett keletkezett, és közeledik feltartóztathatatlanul, le a mélybe ahol eddig olyan „jól” elvoltam, „léteztem”.
A művész, aki szó szerint berobban ebbe a nyugalmas minden változástól és hangos szótól idegenkedő világba. Mint egy ágyúgolyó, ami megállíthatatlanul száguld keresztül az éteren és szétszakít mindent, ami akadályozni próbálja szabadságát. Szétszakadt, mehetek, ha akarok, csak a kezemet kell kinyújtanom felé, az életem és az élet közötti áthatolhatatlannak tűnő határvonal szétszakadt. Nincs idő gondolkodni, mérlegelni megéri nem éri, élni, levegőt venni, szívemnek hangosan és nagyokat dobbanni, ez kell. Kezem, lelkem legmélyebb ösztönzésének engedve lendül és belekapaszkodom ebbe az üstökösbe. Fáj. Régóta az első levegővételek, damm – damm – damm érzem, és hallom a szívemet. Fülem is elszokott már a hangoktól, és az illatok, intenzívek. Visszanézek a helyemre, ahol eddig ültem. Megkötözötten ülnek az emberek, némán kiabálnak egymás felé, hol mérgesen, hol könyörgően, de nem hallják egymást, úgy látszik, hogy kicsi az esélye annak, hogy egyszerre kettő lélek szabaduljon fel esélyt kapva, hogy közösen fedezhessék fel a szabadságot. Egy kőfaragó műhelybe vagyok, körülöttem szobrok. Gyönyörűek. Odalépek hozzájuk, és ujjbegyeimet fehér bőrükön mozgatva, mint lemezlejátszó tűje játszom le valóságuk szimfóniáját. Furcsa, mintha lúdbőr futna végig némelyikükön, halovány pírt fedeznék fel az arcukon, vagy sóhaj hagyná el ajkukat. A művész dolgozik, éppen sakkfigurát farag, ez lesz az utolsó darab egy bástya. Társaival nemrég találkoztam. Aprólékosan finomítja minden vonását. Végezetül rálehel, és közben lelkének egy darabját rejti a kőfigura mellkasa mögé. Kész. A sok izgalom álmot csepegtet a szemembe. Futkározásra riadok fel. A szobrok élnek! Mire feleszmélek már szétszéledtek.
Elindul a mester, hogy tér és időkorlátot áthágva megkeresse a társait. 2 m3 térfogatú időgép, amiben lebegő kövek mutatják, hogy az időtlenség súlytalanná, szabaddá teszi, az amúgy helyhez kötött köveket. Küzdök a valóság és az álom dilemmájával, vajon ez az átváltozás, lelki szafari, amibe a művész rántott hova vezet, mi lesz velem? Karcsú selyem simogató hullámai ostromolják mezítlábas karcsú testek vonalait, de ebből csak a felszínfodrozódásit látom, be kell lépnem a felszín mögé. Be szeretnék lépni. Suhanunk tovább. Íme itt van egy nő, akit a mester alkotott és a mesterből lett, „A” tökéletes kiegészítő. A nő, aki kezdettől fogva arra várt, hogy újra egyé forrjon a mesterben a mesterrel. Újra és újra dinamikusan összeforrva, végtelen keringőként válik harmóniájuk teljessé. És a zsiráf nyaka, miért kétszer olyan tarka, mint hosszú a farka vibrál a kérdés a levegőben. Merengésemből egy szappanoperát idéző macsó monológja riaszt fel, de már messze vagyok tőlük. A formák elmosódnak, mert magával ránt a felejtésre törekvő mámoros vodkásüveg örvénylő kéje. Újra a helyemen ülök a formák újra élesek. A szobrász vagy én alakultam át bábuvá. Nem tudom eldönteni a határ tündérszárny vastagságú. Kifelé menet érzem, hogy a bábukkal együtt a bennem lévő kövek is megmozdultak és átrendezték lelkem geográfiáját, hogy egy új táj születhessen, bontakozhasson ki bennem.
Köszönöm nektek.
Lassan kezdődik az előadás, mindannyian várunk valamire szemben a nézőkkel egy öregember várakozik. Közben el is szundikált. Gondolataimba mélyedve elemzem a helyzetet, mi történik, mi lehet az öregember története. Várunk valamire, pénzre, sikere, valaki ránk nyisson, és a várakozás közben megöregszünk. Egyre lassabban ver a szívünk, nem mozdulunk és már levegőt is, csak néha veszünk, nehogy felzavarjuk az életünk tavába belekerült sok szennynek, leülepedett iszapát. Létem lassan elalváshoz készülődik. Hideg bénultság, merevség… béke…
CSOBBB… Te jó ég mi ez!! Szívem összeszorul, minden izmom megremeg a nagy robbanásszerű eseményre, ami ha jól érzékelem valahol a felszín felett keletkezett, és közeledik feltartóztathatatlanul, le a mélybe ahol eddig olyan „jól” elvoltam, „léteztem”.
A művész, aki szó szerint berobban ebbe a nyugalmas minden változástól és hangos szótól idegenkedő világba. Mint egy ágyúgolyó, ami megállíthatatlanul száguld keresztül az éteren és szétszakít mindent, ami akadályozni próbálja szabadságát. Szétszakadt, mehetek, ha akarok, csak a kezemet kell kinyújtanom felé, az életem és az élet közötti áthatolhatatlannak tűnő határvonal szétszakadt. Nincs idő gondolkodni, mérlegelni megéri nem éri, élni, levegőt venni, szívemnek hangosan és nagyokat dobbanni, ez kell. Kezem, lelkem legmélyebb ösztönzésének engedve lendül és belekapaszkodom ebbe az üstökösbe. Fáj. Régóta az első levegővételek, damm – damm – damm érzem, és hallom a szívemet. Fülem is elszokott már a hangoktól, és az illatok, intenzívek. Visszanézek a helyemre, ahol eddig ültem. Megkötözötten ülnek az emberek, némán kiabálnak egymás felé, hol mérgesen, hol könyörgően, de nem hallják egymást, úgy látszik, hogy kicsi az esélye annak, hogy egyszerre kettő lélek szabaduljon fel esélyt kapva, hogy közösen fedezhessék fel a szabadságot. Egy kőfaragó műhelybe vagyok, körülöttem szobrok. Gyönyörűek. Odalépek hozzájuk, és ujjbegyeimet fehér bőrükön mozgatva, mint lemezlejátszó tűje játszom le valóságuk szimfóniáját. Furcsa, mintha lúdbőr futna végig némelyikükön, halovány pírt fedeznék fel az arcukon, vagy sóhaj hagyná el ajkukat. A művész dolgozik, éppen sakkfigurát farag, ez lesz az utolsó darab egy bástya. Társaival nemrég találkoztam. Aprólékosan finomítja minden vonását. Végezetül rálehel, és közben lelkének egy darabját rejti a kőfigura mellkasa mögé. Kész. A sok izgalom álmot csepegtet a szemembe. Futkározásra riadok fel. A szobrok élnek! Mire feleszmélek már szétszéledtek.
Elindul a mester, hogy tér és időkorlátot áthágva megkeresse a társait. 2 m3 térfogatú időgép, amiben lebegő kövek mutatják, hogy az időtlenség súlytalanná, szabaddá teszi, az amúgy helyhez kötött köveket. Küzdök a valóság és az álom dilemmájával, vajon ez az átváltozás, lelki szafari, amibe a művész rántott hova vezet, mi lesz velem? Karcsú selyem simogató hullámai ostromolják mezítlábas karcsú testek vonalait, de ebből csak a felszínfodrozódásit látom, be kell lépnem a felszín mögé. Be szeretnék lépni. Suhanunk tovább. Íme itt van egy nő, akit a mester alkotott és a mesterből lett, „A” tökéletes kiegészítő. A nő, aki kezdettől fogva arra várt, hogy újra egyé forrjon a mesterben a mesterrel. Újra és újra dinamikusan összeforrva, végtelen keringőként válik harmóniájuk teljessé. És a zsiráf nyaka, miért kétszer olyan tarka, mint hosszú a farka vibrál a kérdés a levegőben. Merengésemből egy szappanoperát idéző macsó monológja riaszt fel, de már messze vagyok tőlük. A formák elmosódnak, mert magával ránt a felejtésre törekvő mámoros vodkásüveg örvénylő kéje. Újra a helyemen ülök a formák újra élesek. A szobrász vagy én alakultam át bábuvá. Nem tudom eldönteni a határ tündérszárny vastagságú. Kifelé menet érzem, hogy a bábukkal együtt a bennem lévő kövek is megmozdultak és átrendezték lelkem geográfiáját, hogy egy új táj születhessen, bontakozhasson ki bennem.
Köszönöm nektek.
Zsiráfivóhely - ismét felújítva!!!
Ismét felújítjuk immár csaknem 2 éve bemutatott előadásunkat. Új szereplők, új történetszálak és látványelemek. Balim-bo Baru univerzuma tágul...
Zsiráfivóhely
Drinking Spot for Giraffes
afrikai mese a szerelem és az idő születéséről, 75 perc
Szereplők:
Balim-bo Baru - Sütő András
Királynő - Szabó Emese
Smith, zsiráfvadász - Kovács D. Dániel
Erdőtündér - Császár Dávid
Smith szerelme - Kiss Dóra
Manóné - Farkas Kata
Kőszívű hölgy - Szakács Zsuzsa
Árnyékember - Formanek István
Öreg - Szitás Balázs
Postás - Pokorny Szilárd
Versek:
Rakovszky Zsuzsa
Szövegek:
Kovács D. Dániel, Kiss Dóra, Formanek Csaba
Felhasznált zenék:
Jürgen Knieper, Hollós Ilona, Ekova, Hedningarna, Nina Simone, Schubert, Kispál és a Borz, Made to Measure, Minimal Compact
Díszlet, dramaturgia és rendezés:
Formanek Csaba
Támogatók:
OKM, ELTE, Tűzraktér
Díjak:
- Legjobb főszereplő, legjobb rendezés és látvány (Magyar Művek Szemléje, 2008)
- ARANY minősítés (Magyar Színjátékos Szövetség, 2008)
- Kaleidoszkóp-különdíj (Kaleidoszkóp Versfesztivál, 2008)
Részlet a kiállításból
Június 27-ig mindenkit várunk, naponta valamikor a Tűzraktérben, nézzétek meg!(fotó: Bálint Ágnes)
Zsiráfivóhely, 14-15. előadás
Idén először! Régi-új szereplőkkel!
Még jobb látvány, még jobb hangminőség!
A Tűzraktérben... a Radikális Bázison
kedden és szerdán, este 7kor.
Álom Afrikáról, álom egy létezésről... a szerelem és az idő fogságában.
Rakovszky Zsuzsa verseivel, árnyakkal, zenével, tánccal, humorral, érzékiséggel.
Vigyázz, ha beleiszol, téged is megrészegít!
március 17-18., kedd-szerda 19 óra --- OTT a HELYED!!!
(belépés ingyenes, ajánlott adomány - ha megérdemlejük: 7százforint)
szereplők:
Balim-bo Baru, afrikai kőfaragó mester - Sütő András,
Királynő, a mester szerelme - Szabó Emese,
Smith, zsiráfvadász - Kovács Dániel,
Manóné - Farkas Kata,
Kőszívű hölgy - Szerencsés Rita,
Smith szerelme - Kiss Dóra,
Árnyékember - Budai Zsolt,
Kőszobor - Formanek Csaba
látvány, dramaturgia, rendezés:
Formanek Csaba
Támogatók: ELTE Rektori Hivatal, ELTE EHÖK, ELTE-BTK HÖK, Tűzraktér
jegyfoglalás: szinvaltasok@gmail.com
Radikális 2008 - a mérleg
Ez történt velünk az évben...
Előadásaink:
Előadásaink:
- Brutus - 16
- Zsiráfivóhely - 10
- Az étellift - 9
- A gyermek - 4
- Visszatérés a Patyomkin páncélosra - 1
Összesen: 40
Munkabemutatók és egyéb fellépések:- "Hiszünk egy dirliben" - happening Szegeden
- Rosencrantz és Guildenstern halott - munkab. (Zalamerenye)
- Falunapi versszínház Pokorny Szilárd verseiből (Zalamerenye)
- A gyermek - munkab. (Kisoroszi)
- VersTáncKépMás (rendezvény-performansz a Mai Manóban)
- Kurátorok (TÁP Színház) - Radikális közönségkoordináció
- Színváltások 2., Színváltások 3.
- Tízpercesek 1., Tízpercesek 2.
- Radikális Bázis programjai - befogadott csoportok: Utca SzAK, Tipetupa Csoport, Szóma Színház, Zsidó Színház, Fantommajmok
Táborok:
- Rosencrantz-tábor Zalamerenyén
- A gyermek-tábor Kisorosziban
- Az étellift-tábor Kisorosziban
2008-as események részletesen:
Január
- tréningek, Brutus-próbák.
január 13. Budai Zsolti jelentkezik a tagtoborzásra (később: Zsiráfivóhely, A gyermek)
január 15. Hodászi Ádám is jelentkezik (...végül, jóval később a Fantommajmokba épül be:)
Február
- intenzív Brutus-próbák, el is indítom az erről szóló munkanaplót a blogomon.
február 22. Egy hosszú éjszakán megszületik a Brutus-rap
február 24-25. A Sirályban próbáljuk a Brutust
február 27. Portia halála próbája
Március
március 2. Megöljük Caesart is.
március 3. A 17-ei Brutus-premier már ekkor teltházas. Este Nyugalom-nézés a Toldiban.
március első fele - A Városi Színházban próbáljuk a Zsiráfivóhelyet és a Brutust. Közben betörnek a színházba.
március 16-18. Színváltások 2. - Egyetemi Színpadok Szemléje a Sirályban
március 16. Zsiráfivóhely-ea a Színváltások 2-n a Sirályban. Utoljára játszom Balim-bo Baru-t, bár ekkor ezt még nem tudom.
március 17. Brutus - nyilvános főpróba, majd premier
március 30. Brutus a Fringe-n - díj: legjobb független társulat
Április
április 3. A Brutusról nyilatkozunk a FixTV-ben
április eleje - készülődni kezdünk a Patyomkin-performanszra
április 11. Brutus a Flórián-műhelyben
április 15. A Brutusról nyilatkozok a Klub Rádiónak
április 26. Nagykanizsán a Brutus (2 ea egy nap alatt)
Május
május 4. Visszatérés a Patyomkin páncélosra (előadás a performansz Fesztiválon a Gödörben)
május eleje-közepe - nagy erőkkel próbatermet keresünk. Szinte reménytelennek tűnik az ügy. Mégis szerencsénk van:
május 12-én elsőként költözhetünk be a Tűzraktérbe, a Zsiráfivóhely próbái céljából. Nekiállunk felújítani a darabot. A főszerepet Sütinek adom át, én a díszletre és a rendezésre koncentrálok, valamint átveszem a világítást is.
május 22. Brutus-kritika a Magyar Narancsban
május 24. Brutus az AKG-ban, a Színház Ünnepén
május 29., 30, 31. felújított Zsiráfivóhely a Tűzraktérben; díj: Magyar Művek Szemléje - legjobb ffi főszereplő (Sütő András), legjobb látvány és rendezés
Június
június 2. Zsiráfivóhely-kritika a Magyar Nemzetben
...és a hónapban megnyitjuk a Radikális Bázist, ahol saját előadásaink mellett vendégül látunk másokat is:
június 7-8. Utca Szak: Matt
június 8. Tipetupa Csoport: Lélekvesztő
június 13-14. Radikális: Brutus
június 16-17. Szóma Színház: Kamra. Pitvar. Vérerek.
június 19-20. Radikális: Zsiráfivóhely
június 27. Tízperces Színházak Fesztiválja, 1. forduló
Július
július 2-6. Kazincbarcikai fesztivál, nyitóelőadás: Zsiráfivóhely
július 12-20. nyitott színésztréningek a Tűzraktérben; Az étellift próbáinak kezdete
július 21. Tízperces Színházak Fesztiválja, 2. forduló
július 23-27. Thealter fesztivál Szegeden, 2-szer játsszuk a Brutust
Augusztus
augusztus 10-18. Rosencrantz-tábor Zalamerenyén, közben: Brutus-előadás, Rosencrantz-munkabemutató, falunapi versszínház
augusztus 24-31. A gyermek-tábor Kisorosziban. Munkabemutató: augusztus 31.
Szeptember
szeptember eleje - Étellift-tábor Kisorosziban
szeptember 11-12. Harold Pinter: Az étellift - premier a Tűzraktérben
szeptember 15. Az étellift-kritika a Magyar Nemzetben
szeptember 17. rendezvény-performansz a Mai Manóban (Piri és én)
szeptember 20. Függetlenek Éjszakája - Az étellift
szeptember 21. Szóma Színház: Kamra. Pitvar. Vérerek.
szeptember 22 - Rosencrantz-próbák indulnak
szeptember 26. Poxy emlékezetes születésnapi bulija...
Október
október első fele - Ros-Guil (Gyros-próbák), filmszínészi gyakorlatok az SZFE-n
október 16-17. Zsiráfivóhely a Tűzraktérben
október 18. Zsiráfivóhely a Melinben, a Kaleidoszkóp Versfesztiválon; díj: a zsűri különdíja versszínház kategóriában
október 25. Brutus - Pécsi egyetemi fesztivál keretében; díj: a társulatnak az intenzív színészi jelenlétért
November
november 3. Az étellift a WC miatt elmarad, nagy rákészülés, ergo: szomorú este
november 13. Az étellift az Artkatakombában
november 16. Az étellift szegedi premierje a Milleniumi Kávéházban
november 22-25. SZÍNVÁLTÁSOK 3. - Egyetemi Színpadok Szemléje (Sirály, Tűzraktér, Akku) Radikális előadások a fesztiválon: nov 22. Az étellift, nov. 24. Brutus, nov 25. A gyermek-premier
november 26. Kurátorok (TÁP Színház) - a Radikális intézte a közönségkoordinációt
november 27. Az étellift az Artkatakombában
December
december 7. Fantommajmok: NCK a Tűzraktérben
december 7. A gyermek a Tűzraktérben
december 8. Az étellift ismét Szegeden
december 12. A gyermek a Prizma Színházban
december 14. A gyermek a Tűzraktérben
december 17. Az étellift az Artkatakombában
december 18. Formanek Csaba veszi át az egész Tűzraktérben a színházszervezői feladatokat
A jövő év tervezett bemutatói:
Don Quijote (2009 március)
Gyros, avagy Rosencrantz és Guildenstern halott (2009 május)
Patyomkin páncélos (2009 nyara)
Májusi Zsiráfivóhely-próba és a Tűzraktér akkoriban
A képeket Tóth Zoltán Gábor (johogy@yahoo.com) készítette 2008. május 30-án. Az összes képet itt tekintheted meg >>
Kaleidoszkóp-különdíj a Zsiráfivóhelynek!
A 10. Kaleidoszkóp Versfesztiválon versszínház kategóriában társulatunk Zsiráfivóhely című előadásával különdíjat nyert. A díj 1 millió forintos promóciós lehetőség a Port.hu-n.
"A két előadás között, a második, a Radikális Szabadidő Színház Zsiráfivóhelye pontosan egy olyan továbbfejlesztett gyermeki fantáziavilágot pezsdített színpadra, ami az első előadás előadóiból szerencsés esetben kivirágozhat mozgásban, hangban, ötletben. Utazás, magány, gyermetegség, erőszak, álom és valóság, idő és időtlenség, anyagba zuhanás és fölötte lebegés. Címszavakban így emlékszem, de ennél sokkal több volt. Árnyjáték kollázsok folytak össze testi határokkal, párbeszédek a paradoxonnal, mesével, színjátékkal. Jól. Igazi gyerekszabad fantáziából táplálkozó agymenésmeditációrituálé."
(Barna Martin írása a dunatv.hu-n)
Horn Tamás fotói a fesztiválos előadásról >>
"A két előadás között, a második, a Radikális Szabadidő Színház Zsiráfivóhelye pontosan egy olyan továbbfejlesztett gyermeki fantáziavilágot pezsdített színpadra, ami az első előadás előadóiból szerencsés esetben kivirágozhat mozgásban, hangban, ötletben. Utazás, magány, gyermetegség, erőszak, álom és valóság, idő és időtlenség, anyagba zuhanás és fölötte lebegés. Címszavakban így emlékszem, de ennél sokkal több volt. Árnyjáték kollázsok folytak össze testi határokkal, párbeszédek a paradoxonnal, mesével, színjátékkal. Jól. Igazi gyerekszabad fantáziából táplálkozó agymenésmeditációrituálé."
(Barna Martin írása a dunatv.hu-n)
Horn Tamás fotói a fesztiválos előadásról >>
Zsiráfivóhely a Tűzraktérben és a Merlinben!
Jóóóó esztét kívánok,
Önök moszt nyilván aszt gondolják... újra műsoron a csaknem 1 éve bemutatott, szívünknek oly kedves Zsiráfivóhely című előadásunk, ész igazuk van.
Önök moszt nyilván aszt gondolják... újra műsoron a csaknem 1 éve bemutatott, szívünknek oly kedves Zsiráfivóhely című előadásunk, ész igazuk van.
Legközelebb már csak tavasszal játsszuk, úgyhogy kik még nem láttátok (vagy nem Sütivel láttátok, - vagy újra megmártóznátok az afrikai kőfaragó mester mesevilágában) gyertek, van rá pár lehetőség, íme:
október 16-17. csüt.-pént. 20.00, Tűzraktér; belépő: 700Ft, diákoknak: 500Ft
okt. 18. szombat 17.40, Merlin Színház, Kaleidoszkóp Fesztivál; belépő a fesztivál szerint...
Jegyfoglalás: formanek.csaba@gmail.com, 70/317-80-55
Díjak, stb.:
legjobb rendezés és látványvilág, legjobb ffi főszereplő (Sütő András) - Magyar Művek Szemléje, 2008
A Magyar Színjátékos Szövetség ARANY minősítése az előadásnak
Az idei kazincbarcikai fesztivál nyitóelőadása
Kritika a Magyar Nemzetben: http://www.mno.hu/portal/
Képek itt
Kazincbarcikáról
Ajánljuk figyelmetekbe Cziczó Attila fórumát, ahol az elmúlt napok eseményeiről naplószerűen beszámol, valamint immár Formanek Csaba kommentárját is olvashatjátok. >>
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)