Eretnek könyvbemutató a Könyvhéten

Weiner Sennyey Tibor sem sejtette, hogy miként mutatják be A nagy eretnek című új kötetét a Zsivágó Kávéházban. A Radikális Szabadidő Színházra bízta, lesz, ami lesz. Sőt, e bemutatón szerzőként meg sem kellett szólalnia. Beszéltek helyette a hősei. Egyszerre és mégis összetéveszthetetlenül egyéni hangon.

A cikk folytatása az Irodalmi Jelenben:
http://www.irodalmijelen.hu/node/10262/

Mizantróp-kritika

A Vasárnapi Hírek április 3-ai számában jelent meg Selmeczi Bea írása a Mizantróp március 31-ei premierjéről.

Nadrágba bújt dilemma

Mi lehetne most aktuálisabb a Tűzraktérben Moliére Mizantrópjánál?

Formanek Csaba rendező nem véletlenül választotta a Menni vagy maradni? alcímet a Radikális Szabadidő Színház új bemutatójának, hiszen mindkét döntés kompromisszumokkal jár, az egyik oldalon a behódolás, a másikon a feladás réme riogat.

Alceste a kerületi önkormányzattal pereskedik egy ingatlan miatt, amit barátnője, Céliméne kapcsolati tőke mozgósításával próbál egyengetni. Éjjelente összegyűlnek nála az úgynevezett barátok, hogy mámorba fojtsák ürességüket. A lány azt sugallja, hogy kizárólag Alceste miatt alakítja így az életét, de valójában élvezi a léha, semmitmondó társaságot. A fiú pedig egyre jobban megcsömörlik a képmutatástól és a hazugságoktól...

A szöveg Petri György és Mészöly Dezső fordításainak egybevetésével készült, a dikciót azonban át-átszövik a rendező és a színészek saját mondatai, amitől az előadás élővé válik.

A pellengérre tűzött társadalom nem megelevenedett rokokó maskarákból áll, minden karakter egy-egy mai típust képvisel. Alceste (Simon Attila) a világmegváltó terveket dédelgető idealista, aki könnyen összeomlik, miután kihúzzák a lába alól a talajt. Céliméne (Köműves Csilla) a társaság üdvöskéjének szerepében tetszelgő particica, aki úgy belevetette magát az éjszakai életbe, hogy személyisége eltorzult, érzései kizárólag az egójából táplálkoznak.

A púpos Philinte (Szemere Zsolt) cinikus művész, aki tökéletesen látja a világot, de elfogadja annak szabályait az érvényesülés kedvéért.

Éliante (Dévai Lili) unalmas kékharisnya, Arsinoé (Bognár Anita) igazi kemény csaj némi biszexuális beütéssel, Oronte (Ilyés Lénárd) alanyi költő, aki - egészen biztosan - saját kiadású verseskötetekkel örvendezteti meg majd az emberiséget.

A legérdekesebb figura Venczel Hajnalka a hippi szolgálólány szerepében: állandó eufóriában éli hétköznapjait, számára minden mulatságos és "peacy". Észre sem veszi, hogy mi folyik körülötte, ő jól érzi magát.

Érdekes összevetni az előadást a Katona József Színház Mizantrópjával, ahol profi színészek korrektül eljátsszák a darabot, de náluk maga a komédia elsikkad, és ezáltal a vergődés, a kalitkába zártság érzése is sokat veszít erejéből. A Tűzraktér színészgárdája időnként téveszt, néha kiesnek a szerepükből és hamisan szólalnak meg, színpadi jelenlétük mégis emberi, mert karaktereik belőlünk születtek, problémáik a mieink.

Évértékelő - 2010

2010-ben összesen 83 fellépésünk volt, 10 produkcióval, és több mint 40 szereplővel.

FELLÉPÉSEK:
Mini-a-túrák IV.: Goya - Fekete képek (Trafó) - 7
Oberon világai (Tűzraktér, Pécs, Debrecen, Budakeszi) - 14
Oberon-munkabemutatók (Tűzraktér, Kisoroszi, Kismaros, Zalamerenye) - 9
Étellift (Tűzraktér, Székesfehérvár, Szeged, Pécs, Debrecen) - 10
Az utolsó zsidó Európában (Tűzraktér) - 13
Brutus (Tűzraktér) - 6
Zsiráfivóhely (Tűzraktér, Sopron, Celldömölk) - 9
Gyros-töredékek 1.0 - Rövidzárlat Helsingőrben (Tűzraktér) - 6
Gyros-töredékek 2.0 - Gyors-galacsin (E10) - 2
Gyros-töredékek 3.0 - Hell Singers (Tűzraktér) - 4
egyéb (performansz, stb.) - 3

DÍJ:
A rendezői és színészi ötletek szabad szárnyásáért
 - Oberon világai, Pécs, Nemzetközi Egyetemi Fesztivál, 2010. november

KRITIKÁK:
Mi történt Sütivel? - Králl Csaba a Goya - Fekete képekről (Revizor Online) >>
Mezítlábas Robin pajtások - a pécsi fesztiválról és az Oberonról (Revizor Online) >>
Alternatív(ák) - Görcsi Péter a pécsi Oberonról (PTE-BTK) >>
ESZTI-krónika 3. - A debreceni fesztivál Oberon-előadásáról (kulter.hu) >>
ESZTI-krónika 1 - A debreceni fesztivál Étellift-előadásáról (kulter.hu) >>
Álom az álomban - ad infinitum - Csutak Gabi a Színváltások Oberon-előadásáról (Játékos) >>
Törékeny Oberon - Weiner-Sennyey Tibor az Oberon világai premierjéről (Irodalmi Jelen) >>
Katasztrófa-színház - MGP Az utolsó zsidó Európában előadásról (szinhaz.hu) >>
Harold Pinter: Étellift (Artstab) >>
Feszültség a tetőtérben - a székesfehérvári Ételliftről (Fejér Megyei Hírlap) >>

INTERJÚ, RIPORT:
Színváltások - Egyetemi Színpadok Szemléje -- riport a fesztiválról (ELTE Online) >>
Utcára tett szellemiség? - egy befogadó színház a csőd szélén -- interjú (hvg.hu) >>
"A zsidóság maga egy kérdőjel" - interjú (Népszabadság Online) >>
"A zsidóság maga egy kérdőjel" - NolTv-s változat >>
Zsidó botránydarab a Tűzraktérben: Maria, Mengele és a mormonok - riport (hvg.hu) >>
Kultúrmisszió rockbandák otthonában - a soproni Zsiráfivóhelyről (nyugatmagyar.hu) >>

FOTÓALBUMOK:
http://picasaweb.google.com/szinvaltasok
Brutus, Zsiráfivóhely, Gyros-töredékek, Oberon-workshopok, Az utolsó zsidó Európában
(fotósok: Szabó Béla, Szabó András, Fazekas Krisztina és mások)
http://picasaweb.google.com/radikalis.szinhaz
Az utolsó zsidó Európában, Oberon-workshopok, Oberon világai, Színváltások 6., Mini-a-túrák IV.
(fotósok: Szabó Béla, Szabó András, Galló Rita, Almási Gergő, Solymos Tamás, Berényi Márta, Korb Hajni, Polonyi Polli, és mások)

VIDEÓK:
Színházi Évadnyitó, Versautomata - http://www.youtube.com/watch?v=vW6haNkEQAY
Oberon-ajánló - http://www.youtube.com/watch?v=S1DmxfFMtwg
Brutus-ajánló - http://www.youtube.com/watch?v=wJY717cVnh0

Támogatóink 2010-ben:
Eötvös Loránd Tudományegyetem
Budapest Főváros Önkormányzata
Színházi Dolgozók Szakszervezete
Tűzraktér Független Kulturális Központ

„A kozmosz féregjáratain át”

Rakovszky Zsuzsa versei a Radikális Szabadidő Színház Zsiráfivóhely című darabjában

Gervai Gábor elemzése

A Radikális Szabadidő Színház társulata már 2 éve játssza meg-megújuló formában Zsiráfivóhely című darabját, mely 2008-ban, a Magyar Művek Szemléjén elnyerte a legjobb főszereplő, rendezés és látvány díját, arany minősítést kapott a Magyar Színjátékos Szövetségtől, és ugyanebben az évben ítélték oda a Kaleidoszkóp Versfesztivál különdíját. Minden előadás teltházas, és a nézők valóban más emberként jönnek ki a teremből (legyen ez a Radikális Bázison a Tűzraktérben, a Sirály pincéjében, vagy a Merlin színházban, de vidéki fesztiválok helyszíneit is említhetném)*. Miről szól ez az előadás?

A Zsiráfivóhely nem dráma. Ha létezik, csak előadásként, színpadon létezik. Alapját Rakovszky Zsuzsa versei adják, leginkább az Egyirányú utca című kötet, egy megdöbbentően heterogén zenei repertoár, és egy rendezői álom (Formanek Csabáé), egy furcsa történet, vagy inkább gondolatok és fikció felfejthetetlenül kusza szövedéke. Egy olyan genezissel találjuk szembe magunkat, amely nem tagadja le a teremtés gesztusa mögött álló alkotót, ugyanakkor nem vitatja el keletkezése mechanikájának bonyolult, már-már organikus jellegét sem, melyben elméleti eszmefuttatások, gyakorlati tapasztalatok, színházi elképzelések, termékeny interakciók és ötletek mellett a szikrát mégiscsak egy verses kötet, vagy inkább csak versek képviselik, Rakovszky Zsuzsa versei. Hiszen belőlük építkezik a történet, és a gondolatok is, még akkor is, ha ezek egy képlékeny és sokszintű diskurzusba kapcsolódnak be, Kovács D. Dániel, Kiss Dóra és Formanek Csaba szövegeivel kiegészülve.

Ez a bevezetés, az elképzelt teremtés, már maga a történet, amely egy hasonló gesztussal indul, az unatkozó alkotó beszél önmagáról, és tevékenységéről. Még leeresztett függöny előtt avat be minket titkába, vezet be az előadásba, távolságot tartva saját művével, és annak következményeivel (szemben), de ez, mint később kiderül nem sikerül(het) neki, belekerül saját történetébe, mint ahogy remélhetőleg mi, nézők is a színpadi eseményekbe (bármennyire is közvetve, és semmiképp sem identifikáció révén). A főhős tehát Balim-bo Baru (Sütő András), kőfaragó művész, unatkozó afrikai, púpos-pocakos, szemüveges, kopott-öltönyös beszédhibás kelet-európai értelmiségi, vásári mutatványos, frakkba bújt ripacs bűvész, szórakoztatóművész, bohóc, színész, Isten, és senki, az alkotás rabszolgája. Az idő előtt él. Az ember előtt. Az emberi sorsok, drámák, szerelem és halál előtt. (A függöny előtt, a szemünk előtt.) Mindez persze csak szemfényvesztés, a tér- és időkoordináták meghatározása, hiszen nincs inerciarendszer, melyben értelmet és statikumot nyerhetne alakja, létezése. Mindezzel (a történelemmel) párhuzamosan is él. Ott van, keres, szenved saját teremtményei között, de ha úgy vesszük az egész (történelem) csak saját kényszeresen ismétlődő lázálma. Rapszodikus entrée-jában sziporkázva mesél a történelemről, történelem előtti állapotokról, gondolatairól, kőfaragó mestersége zsenialitásáról, a közönségnek hátat fordítva, egy kőre rogyva, magába roskadva, álmatlanságáról, alkotási kényszeréről, élete hiábavalóságáról - beszéd hibája eltűnik, hangja elmélyül, szinte zokogva törnek föl a szavak, majd egy hirtelen mozdulattal felpattanva ismét a régi gondolatok lenyűgöző variációival szórakoztatja a nagyérdeműt. A közönség nevet. A közönség megdöbbenve hallgat. És ez így váltakozik később is az előadás során, humor és dráma, kibírhatatlan – üdítő feszültségében, folyamatosan, mintha hol az egyik, hol a másik tűnne erősebbnek, de sosem tűnhet el, sosem győzhet egyik sem. Balim-bo Baru eltúlzott gesztusaival, kifestett arcával és keménykalapjával inkább egy karikírozott konferanszié, az „est házigazdája”, mint kőfaragó mester, egyfajta Lucifer, aki saját álmán fog végigkalauzolni minket, Ádámokat, nárcizmusa, exhibicionizmusa pedig (a példánál maradva) sokkal inkább emberként, mintsem Istenként láttatja. Kőfiguráit is unalmában faragja ki, és nem valamilyen nemes cél érdekében, a hivatása mellett, mintegy hobbiból. A drámai fordulat természetesen, amikor a mesélő bekerül a mesébe, kőfigurái életre kelnek, és álmában kezdik gyötörni őt. Az udvartartás szétszalad, a mester elcsúszik a konyhában, és kezdetét veszi a történet, az Isten teremtményei után indul, hogy megkeresse őket a történelemben. Így tűnik el a hatalom, mely kézben tartaná az események alakulását, kiszámíthatatlan, láthatatlan erők befolyásoljak a történeteket, istenes allegóriánk pedig végképp elbukik, (hisz eddig is csak mankó volt, mint értelmezés helytelen, le se írom itt többet ezt a szót). Balim-bo Baru tehát bekerül a kövek erdejébe (egy ember nagyságú, nyitott, oszlopos kalitka, rácsaiként inkább a tetejéről – szintén nyitott – damilon lelógó kövek értelmezhetők), melyek az időt, az immár elkezdődött, de folyamatában értelmezhetetlen időt, így mégis az időtlenséget jelképezik. „Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.” (Rakovszky Zsuzsa: Kísértetek). Mit jelent ez? Valamiféle szuperfilozófia, ami előadótermek tábláira, vagy tudományos értekezések hasábjaira való? Ne szégyelljünk elidőzni egy kissé ennél a kijelentésnél, hiszen a darab egyik főtémája, és akár az egész előadást nézhetjük úgy, mintha csak ezt a jelenséget (gondolatot) öntené anyagba számtalan hús-vér példán keresztül. Itt egy:

„Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz,
zseblámpád fénye az üres telek
gyomos földjén motoz, ahol a régi ház
hűlt helyén parkoló vagy irodaépület
kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet,
tócsát, téglarakást forgat elő
az éjszaka talajából, meszes füvet,
s egyszer csak helyhez szögezi a rémület:
látni nem látni mást, csak a betonkeverő
kövér körvonalát, de mintha emberek
tolonganának ott, egész harsány tömeg,
lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése,
vontatott templomi ének, éles gyerek-
hangon mondóka szálldos a puszta föld felett,
visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre:
mint éjszaka falakból a meleg,
úgy párolog a földből elsüllyedt életek
beléivódott öröme és szenvedése…”

Rakovszky Zsuzsa: Kísértetek

Történetből pedig rengeteg van, amit Balim-bo Baruval együtt kell néznünk, és élnünk, és talán csak az ő története, az alkotó, vagy a szemlélő története, ami az egészet összeköti, ahogy a történelem, és az élet kontinuitása is csak egy mániákus értelmező interpretációja, csakis az értelmezések fűzhetik egy történetté az időt, önkényesen szelektálva az események, összetevők között, hogy működjenek a képletek. „Aki tegnap voltál: ma már nem te vagy, Aki holnap léssz: ma még nem te vagy. Csak az emlékezet csalása fűzi eggyé a folyamatos halált.” (Weöres Sándor: Majdnem szonett) – mondja az egyetlen idézet az előadásban, mely nem Rakovszky Zsuzsától származik. A történetek tehát résztörténetek, melyekből hasztalan szeretnénk egy képet alkotni, épp ezért önállóak, de töredékesek is, némelyekből csak egy gesztus vagy egy mondat, egy versrészlet vagy egy tárgy tűnik fel, de találkozunk egészen tablószerű megjelenítéssel is, egy macabre-ra emlékeztető jelenetben, melyben a szereplők életükre visszatekintve foglalják össze egy néhánymondatos vallomásban életük tragédiáját (de akaratlanul komikumát is). Természetesen a vallomások eseményeit nem ismerjük fel az előadás korábbi, sem későbbi részében. Egy vidéki csúnyalány, idegbeteg, púpos, aki csak a katonáknak kell, de megismerjük egy szépfiú történetét, aki morfiumtól egy vécén összeesve szemléli magát az utolsó percben, látunk egy a pénz, karrier és csillogás uralta életből kiábrándult nőt, és végül valakit, egy negyediket, aki a 20. század (tágabban a mindenkori ember) egyik legnagyobb traumáját mondja ki, összevetve mindőjük életének jelentőségét, és utóéletének képtelenségét. „Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,/írás sem őrzi rég a nevemet./A múltba, a világon tátongó résbe estem,/amely benyeli majd a földet s az eget” (Rakovszky Zsuzsa: Halottak napja). Önálló képek ezek, nem szükséges végigkövetnünk e történeteket elég e pár mondatos összefoglalás, s ez a tény önmagában iszonyatos, morbid érzést vált ki belőlünk, arányok és hiábavalóság fölötti tehetetlenségünk láttán. Az összes történet homlokterében azonban ott éktelenkedik egy fő „cselekményszál”, epizód, Smithé, a zsiráfvadászé.

Ha Balim-bo Baru személye és története az előadás kerete, akkor Smith (Varga Bence) szerelembeesése a magja a darabnak. Mielőtt belemennénk Smith alakjának boncolgatásába, muszáj megjegyezni, hogy az ő története éppen annyira szól az általa vadászott zsiráfokról, mint róla, kissé szokatlan módon. Smith, a szenvedélyes zsiráfvadász Afrikába érkezik, még pontosabban a zsiráfok szokásos ivóhelyének közelébe, ahol megismerkedik (egy kocsmában) egy elbűvölő, ám meglehetősen passzív, hallgatag kisasszonnyal (Kiss Dóra), akihez azonnal leül, és szinte tudományos stílusban mutatja be hivatását, amely egyben szenvedélye is, a vadászatot, a zsiráfok biológiájáról és viselkedéséről szóló eszmefuttatásokkal együtt, heves gesztikulációval előadott szakmai viccekkel fűszerezve. Alakjában, beszédtémájában és modorában nem nehéz felfedeznünk Balim-bo Barut és prológusát, ám ahogy telnek a napok (?), egyre érdekesebb megfigyeléseket tesz (melyeket egyébként a nő változó intenzitású érdeklődéssel fogad, de semmiképp sem reagál rá érdemben), és amelyek során lassan, akárcsak Balim- bo Baru, igen komoly szerepváltozáson megy keresztül; megfigyelésének tárgya, történetének olyannyira részese lesz, hogy végül ő maga válik áldozattá.

A címválasztást is a vadász történetén keresztül érthetjük meg, és az egyik legfontosabb gondolatot a címen keresztül. A zsiráfok ugyanis, bár első látásra könnyű prédának tűnnek, magas nyakukkal jól belátják a teret, izmos lábaikkal gyorsan futnak, sőt rúgásaikkal gyakran meg is futamítják a rájuk vadászó oroszlánokat, és más vadakat. Egy helyen azonban, ahol megállnak inni, igen sebezhetőnek bizonyulnak, hiszen lábukat széttárva, szinte pucsítva, hosszú nyakukat és fejüket a folyó szintjéig hajtva isznak, épp ezért, itt várják be őket a ragadozók (és Smith, a vadász is). Épp egy kocsmában meséli a történetet, mely őt igen meglepte, ahogy a zsiráfok a folyónál (egy bizonyos ivóhelyen) együtt isznak, és megrészegülve dülöngélnek a parton, teljes mértékben kiszolgáltatva magukat a rájuk leselkedő veszélyeknek. Elgondolkodtató ez a megállapítás. Hogy lehet, hogy a zsiráfok épp, ahol az életet adó nedvet veszik magukhoz, a legkiszolgáltatottabbak. És végső soron dönteniük kell. Vagy szomjan pusztulnak, vagy engednek a kísértésnek, hogy igyanak, létük kockáztatva. A vadász is, mi is elgondolkozunk ezen, vajon kerülhetünk-e mi is ilyen helyzetbe? Nem így van-e az emberrel is? Épp ott a legsebezhetőbb, ahol az élete esszenciáját szívja magába, és döntenie kell, megnyílik-e, és az életet választja (de ezzel talán a halált is), vagy életét lassabban, biztonságosabban, kényelmesebben, és talán értelmetlenül éli végig. Az egyik legfontosabb filozófiai, de nagyon is elevenbe vágó kérdése a darabnak. Ez a szerelem (minden értelemben!), amitől nevetségessé és sebezhetővé válunk, de amelynek nem tudunk ellenállni, vagy helyes-e, ha ellenállunk, főként mikor már életünk szavannáján úgy szomjazzuk a szerelmet, mint a zsiráfok a ritka folyók egyikéhez érve az éltető vizet? Talán feloldhatatlan ellentmondás. Az előadás azonban még kézzelfoghatóbban, még direktebben mutatja meg ezt a kérdést, amikor két nő issza le magát, Smith szerelme és a Kőszívű hölgy (Szakács Zsuzsa) egy üveg vodkával, és a széken hátradőlve, szétvetett lábakkal, a zsiráfok pózában. Ilyen értelemben egy egyszerű péntek esti szórakozóhelynek is tökéletes metaforája lenne a zsiráfivóhely kifejezés, mint ahogy ezt Kispál és a borz örökérvényű dalában is megfogalmazza, nőkre vadászó vadállatokként megszemélyesítve a diszkók férfi tagjait. (A másik dal ettől a zenekartól, amelyet felhasznált a rendező, az idő metafizikájába vág – Csillag vagy fecske).

A zeneválasztás is igen sokatmondó (konkrétan is) a darab témáit illetően, így az idő témájával foglalkozó dalok, mint például az előbb említett Kispál-szám, vagy Hollósi Ilona klasszikusa a Megáll az idő, nem kell említenem az utalt moziélményt – s e dal felhangzására valóban állóképpé merevednek a szereplők a színpadon. Aztán a szerelmes slágerek, mint például Nina Simone a szerelem egyik a darabban is megjelenő motívumát megfogalmazva („I’d rather be lonely, than happy with somebody else”). A skála lenyűgöző szélessége pedig, melynek egyik végét Schubert, másikát például a Minimal Compact jelöli, már csak a szükségszerűségnek, és szabad értelmezésnek tudható be. Az előadás gondolati keretéhez képest heterogenitása egyáltalán nem meglepő. Érdekesebb, hogy hogyan kapcsolódik a zene a színpadi cselekményhez. Említettük az állóképszerűséget a Megáll az idő című szám alatt, láttunk különböző – kaotikus – táncos jeleneteket, a féktelen ivászat alatt felcsendült a Csillag vagy fecske („Részegen!, ketten…”), és persze itt lenne érdemes tárgyalni a kerettörténeten kívüli (plusz egy) kerettörténetet, melyben, az előadás elején, végén, és közben többször is a rádió szól. Ebben ismét elhúzott függöny előtt látjuk egy bóbiskoló öreg (Szitás Balázs) és a postás (Pokorny Szilárd) sitcom-szerű jelenetét. Már a darab legelején például egy kulturális műsor megy a rádióban, és többszöri válasz nélküli kopogtatás után akkor jelenik meg a közönséget fürkésző, kissé bizalmatlan, de kíváncsi postás tekintet, mikor a műsorvezető bazsalygó hangján közli: „bepillanthatunk a kulisszák mögé, a művészek titokzatos világába”. Aztán minden alkalommal felébreszti az öreget, odaadja a nyugdíjat, vagy a gázszámlát, az meg megkéri, hogy kapcsolja ki a rádióját, mert nem találja. Talán a darab hatására, de úgy érezzük, e semmitmondó ismétlődés során mégiscsak létrejön valamiféle kapcsolat a két figura között (az öreg a darab végére halott), és valóban, ez a jelenetsor („cselekményszál”), élők és holtak közti kapcsolatok esetlenségéről, hiátusokkal teletűzdelt hiábavalóságáról szól, ahogy a Rakovszky-vers is, mely ihlette. „És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,/ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,/csöpögő vízcsapokról” (Egyirányú utca). A múlt változtathatatlan, ám mégis, ha nem is ellentmondó, de ugyanazon jelenség másik oldala is feltűnik. „’ Visszatértem, a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese / testté rántotta össze / ittlétemnek a térben / kóválygó lenyomatait, hogy én, aki /csak csöpögő csapokról, / gázszámláról beszéltem / valaha, elmondjam, amit sose, / s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem’.” (Kísértetek). És talán így mondja el a postás végül, amit nem hallhatunk, csak beletátogja az öregember hullája felett, abba a fehérre meszelt fülbe, mely a falból nő ki, amit soha nem mondhatott el. És tulajdonképpen ebben az aktusban merül ki a nietzschei örök visszatérés gondolata.

Nincs tehát összefüggő cselekmény, sem igazi klasszikus narratíva. A narratíva bennünk születik meg, a szemlélőben, az értelmezőben, a gondolkodás révén, és ugyanezt az értelmező, kérdező és tapasztaló folyamatot segítik a díszletek is, melyek nem a valóság díszletei, nem a valós cselekményekhez szükségesek (két szék és egy asztal kivételével). Éppúgy, ahogy egy vers tárgyi világáról tudjuk, hogy a valóságból, valakinek, valakiknek a valóságából lett elvonatkoztatva, de a vers révén e tárgyak újabb és újabb jelentéshalmazokban csattannak össze, mint a szerelmesek, vagy bolyonganak álmatlan, magányosan, szimbólumokká válnak, hozzánk közelednek, és végül mindegyik külön-külön maga metafizikájában csillog előttünk, egy transzcendens, lehetőségekkel teli világot alkotva – elveszítve eredeti funkcióját. Csak így szemlélhetjük a kövek erdejét megannyi „kőingájával”, melyek az őket az idő mérésének útján elindító emberi elme lökésére várnak az időtlenségben, a ketrecet, amelybe mindig más és más szereplő kerül be. Van, akit váratlanul ér leereszkedése, van, akit csali vonz oda, van aki egyenesen húzza magára a kalitkát. Néha látjuk azt, aki leereszti a börtönt, mondjuk egy három nőből álló hatalmas bábu formájában, néha nem ismerjük kilétét, néha a kint lévő almát ad neki, hogy ellegyen az élvezeten, néha épp a ketrecben lévő kínálja az almát, mint a bűnbeesés bibliai jelképét. Lehet ez egy kapcsolat börtöne, a dominanciáé, egy háziasszonyé, vagy épp fordítva, jelölheti a vadász és vad közötti viszonyt, vagy az emlékezet börtönét, melybe az élők halottaikat zárják (és fordítva, önmagukat). Külön rejtély az ajtó a rendezői balon, hova vezet? Kik jönnek elő belőle? Nem jelent valódi helyiséget, mondjuk a zsiráfivóhelyet a történetben. Néha kinyílik, néha bezárul, leskelődők sziluettjét sejtjük mögötte, egy meggyötört nő kúszik elő belőle. Az egész színpad, díszleteivel együtt úgy rendeződik át újra meg újra, mint agyunkban a történet, és a gondolatok követhetetlen asszociációs fonalai. A díszlet tehát az értelmezés kellékeiből tevődik össze, ha úgy tetszik, mi használjuk őket (nekünk segítenek), nem a színésznek.

A díszletből is kiemelkedik a függöny kreatív használata, mely Balim-bo Baru megjelenésénél még fel sem megy, ugyanígy a postás és a nyugdíjas jeleneteinél, máskor csak félig engedi láttatni a színpadi tér történéseit, két síkot vágva ezáltal egymásra, a kőfigurák kórusa szinte kikukucskál a két függöny között. Fehérsége és vékonysága révén egyfajta vetítő vászonként funkcionál, egy a színpad hátsó részében elhelyezett vetítőgép és annak erős lámpája segítségével nemcsak rajztáblává válik, de sziluettekkel kapcsolja be a szereplőket a játékba, megzavarva érzékeinket, egy közeledés során az alak egyre kisebb, a távolodással egyre nagyobb. Az egyik legjobb, leghatásosabb jelenetben a királynő (Szabó Emese) Balim-bo Baru szerelme például csak egy széken áll, két oldalán a függöny elhúzva, és a mögé (mellé) rajzolódó, félpercenként változó keret szerint cselekszik, mozog, gesztikulál, változik, piedesztálra emelt angyalból, tervének magasán fölényesen tomboló ördöggé, nyáron fagylaltért nyúl, az esőfelhőktől összehúzza magát, fél a börtönben, melynek rácsai valami szeszélyes istenkéz által amőbapályává változnak, és nevetve böki a lány, hová szeretné tenni a kört. Mindezt két dimenzióban egy egyszerű függöny és egy letűnt kort idéző vetítőgép segítségével. A királynő alakja, szerelme is szeszélyes, gyermekiségében és szenvedélyességében lenyűgöző és kegyetlen. Talán épp az előbbi jelenet tükörjelenete, mikor a királynő hasonló pózban őrjöng, ezúttal viszonylagos sötétben, melyet nem a vetítőgép, hanem egy modernebb technikával a nézők háta mögül egymásra vetített képek törnek meg, és az Etetés című már említett dallal alkotnak a befogadás szempontjából zaklatott, de hangulatilag egységes egészt. Az előadás során különben végig mögöttünk áll a rendező, Formanek Csaba, aki a látványért felel, és mintegy karmester, vezényli az előadást.
A vetítőgépre nemcsak rajzok kerültek (a törlés gesztusa elgondolkodtató), hanem tárgyak is, melyek ismét szimbólumokként tágítják az értelmezés kereteit, vagy éppen aláhúznak valamit a történetben. 90 fokban elforgatva a függönyön megjelenik tehát kulcs, injekciós tű és hamutartó árnyéka, mely utóbbi lehet maga a zsiráfivóhely, Smith vére legalábbis úgy folyik szét benne, mintha tóban vagy folyóban. A vetítőgépet egyébként a színészek kezelték, láthatjuk tehát, hogy a szerepek viszonylag szabadon cserélődnek, és az egész „színházi esemény” tere igen összetett és többrétegű, a színpad megosztottságával, egy köztes tér képzésével, és egy showman-nel a színpad és a nézők között, hátulról a rendezővel és segédjével, és persze magával a nézőtérrel, meglepő módon nem annyira elidegenítve a közönséget, mint inkább bevonva, holott a brecht-i színház néhány elemét és célkitűzését használja az előadás, de ez már szinte közhely kortárs darabokról szólva.

Mégis, az álom a rendezővel, színészekkel, Balim-bo Baruval közös álmunk, a szerelem a mi szerelmünk, a vadászok és a vadak is mi vagyunk, mint ahogy az ezt irányító ösztönökön és az ebből következő kiszolgáltatottságon is osztozunk, az örökös játszmákat is mi játsszuk, almákkal és börtönökkel a szánkban és az agyunkban, és ott állunk és hallgatunk halottakkal az emlékezetünkben, a megmerevedett időben elbóbiskolva, értelmezgetve, és az értelmezés egy pontján talán feladva racionalitásunk, vállaljuk a kockázatot, hogy végleg elmerülünk az esszenciában. Ezt a létélményt kínálja egy Zsiráfivóhely.

*írásom témája a legutóbbi, 2009. november 30-i előadás a Tűzraktérben, melyben a változó szereposztás mellett új szerepekkel, zenékkel, szövegekkel és eseményekkel bővült a darab a korábbi bemutatóhoz képest, és ezt leszámítva is, mint színházi előadás egyszeri és megismételhetetlen egység.

Gervai Gábor

Budapest, 2009. december 7.

Zsiráfivóhely (szafari lelki síkokon, ahol a lét a tét)

Véghelyi Zoltán, villamosmérnök barátunk írása

Lassan kezdődik az előadás, mindannyian várunk valamire szemben a nézőkkel egy öregember várakozik. Közben el is szundikált. Gondolataimba mélyedve elemzem a helyzetet, mi történik, mi lehet az öregember története. Várunk valamire, pénzre, sikere, valaki ránk nyisson, és a várakozás közben megöregszünk. Egyre lassabban ver a szívünk, nem mozdulunk és már levegőt is, csak néha veszünk, nehogy felzavarjuk az életünk tavába belekerült sok szennynek, leülepedett iszapát. Létem lassan elalváshoz készülődik. Hideg bénultság, merevség… béke…

CSOBBB… Te jó ég mi ez!! Szívem összeszorul, minden izmom megremeg a nagy robbanásszerű eseményre, ami ha jól érzékelem valahol a felszín felett keletkezett, és közeledik feltartóztathatatlanul, le a mélybe ahol eddig olyan „jól” elvoltam, „léteztem”.

A művész, aki szó szerint berobban ebbe a nyugalmas minden változástól és hangos szótól idegenkedő világba. Mint egy ágyúgolyó, ami megállíthatatlanul száguld keresztül az éteren és szétszakít mindent, ami akadályozni próbálja szabadságát. Szétszakadt, mehetek, ha akarok, csak a kezemet kell kinyújtanom felé, az életem és az élet közötti áthatolhatatlannak tűnő határvonal szétszakadt. Nincs idő gondolkodni, mérlegelni megéri nem éri, élni, levegőt venni, szívemnek hangosan és nagyokat dobbanni, ez kell. Kezem, lelkem legmélyebb ösztönzésének engedve lendül és belekapaszkodom ebbe az üstökösbe. Fáj. Régóta az első levegővételek, damm – damm – damm érzem, és hallom a szívemet. Fülem is elszokott már a hangoktól, és az illatok, intenzívek. Visszanézek a helyemre, ahol eddig ültem. Megkötözötten ülnek az emberek, némán kiabálnak egymás felé, hol mérgesen, hol könyörgően, de nem hallják egymást, úgy látszik, hogy kicsi az esélye annak, hogy egyszerre kettő lélek szabaduljon fel esélyt kapva, hogy közösen fedezhessék fel a szabadságot. Egy kőfaragó műhelybe vagyok, körülöttem szobrok. Gyönyörűek. Odalépek hozzájuk, és ujjbegyeimet fehér bőrükön mozgatva, mint lemezlejátszó tűje játszom le valóságuk szimfóniáját. Furcsa, mintha lúdbőr futna végig némelyikükön, halovány pírt fedeznék fel az arcukon, vagy sóhaj hagyná el ajkukat. A művész dolgozik, éppen sakkfigurát farag, ez lesz az utolsó darab egy bástya. Társaival nemrég találkoztam. Aprólékosan finomítja minden vonását. Végezetül rálehel, és közben lelkének egy darabját rejti a kőfigura mellkasa mögé. Kész. A sok izgalom álmot csepegtet a szemembe. Futkározásra riadok fel. A szobrok élnek! Mire feleszmélek már szétszéledtek.

Elindul a mester, hogy tér és időkorlátot áthágva megkeresse a társait. 2 m3 térfogatú időgép, amiben lebegő kövek mutatják, hogy az időtlenség súlytalanná, szabaddá teszi, az amúgy helyhez kötött köveket. Küzdök a valóság és az álom dilemmájával, vajon ez az átváltozás, lelki szafari, amibe a művész rántott hova vezet, mi lesz velem? Karcsú selyem simogató hullámai ostromolják mezítlábas karcsú testek vonalait, de ebből csak a felszínfodrozódásit látom, be kell lépnem a felszín mögé. Be szeretnék lépni. Suhanunk tovább. Íme itt van egy nő, akit a mester alkotott és a mesterből lett, „A” tökéletes kiegészítő. A nő, aki kezdettől fogva arra várt, hogy újra egyé forrjon a mesterben a mesterrel. Újra és újra dinamikusan összeforrva, végtelen keringőként válik harmóniájuk teljessé. És a zsiráf nyaka, miért kétszer olyan tarka, mint hosszú a farka vibrál a kérdés a levegőben. Merengésemből egy szappanoperát idéző macsó monológja riaszt fel, de már messze vagyok tőlük. A formák elmosódnak, mert magával ránt a felejtésre törekvő mámoros vodkásüveg örvénylő kéje. Újra a helyemen ülök a formák újra élesek. A szobrász vagy én alakultam át bábuvá. Nem tudom eldönteni a határ tündérszárny vastagságú. Kifelé menet érzem, hogy a bábukkal együtt a bennem lévő kövek is megmozdultak és átrendezték lelkem geográfiáját, hogy egy új táj születhessen, bontakozhasson ki bennem.
Köszönöm nektek.

Gyros-trilógia a Thealter-en

Társulatunk július 21-22-én Szegeden lépett fel a 19-edszer megrendezett Thealter fesztiválon, az Ekisfeszt szekció keretén belül.

Az itt készült beszámolók, interjúk, fotók és hanganyagok:

Gyros-töredékek 1.0 - Szögi Lackó fotói >>

Gyros-töredékek 2.0 - Révész Róbert fotói >>

Gyros-töredékek 3.0 - Révész Róbert fotói >>

Interjú Béres Miklóssal és Formanek Csabával (Thealter Rádió) >>
Gyros-töredékek 1.0 (rádiófelvétel - részletek az előadásból) >>

Boldog Zoltán a Gyros 1.0-ról az Irodalmi Jelenben >>
"Rosencrantz és Guildenstern villanyszerelők, keresik a hibát – a rendszerben, bárhol, ott, ahol nincs. Ott, ahol nincs, csinálnak. Egymással és egymás ellen dolgoznak. Szerencsétlenek, bohócok, szeretnivalók. Egyszer főszereplők, de máris mellékszereplők. Hézagos angol tudásuk már-már maga is techno, akár az átvezető részek. Meghalnak, feltámadnak, újabb szereplőkkel találkoznak. Apával és lányával, a lehallgatótiszttel és várandós gyermekével, zsarolással. Meg egy bombával és egy színpaddal, melyet Hamletnek készítenek. Hamletnek, aki megérkezik. Végül minden robban.

Az apró elemek nagy színháza az ELTE-n alakult társulat előadása, és akár a Gyros darabjai, úgy álltak össze egy nagy falattá, majd egy könnyen emészthető hosszú vacsorává. Az abszurd kellékeivel, lehetetlen helyzetekkel, némi elidegenítéssel, ügyesen kihegyezett apró szituációkkal és nyelvi megoldásokkal (Guns and Rosencrantz). Slágergyanús dallal a Simon and Guildfunkeltől, a Talán eltűnök hirtelen és az Apokrif frenetikus előadásával, utóbbi hangalámondásos kivonatolásával. Leleményes és egyben minimalista megoldások, a szöveg helyett beszélő arcjátékkal, gesztusokkal és mozgással, melyet videóbeté-tech kísér-tech. Az Apokrif vizionált apokalipszise a robbanással elérkezett, a katarzis is ott keresendő, vagy máshol, vagy sehol."

Nyemcsók Éva blogja a Gyros 2.0-ról >>
"a radikális szabadidő színház újraértelmezte hamlet és a nők viszonyát.
a nők és a nők viszonyát."

Gyros-töredékek 1.0 - Rövidzárlat Helsingőrben egy hardverfejlesztési terv tükrében villamosmérnök szemmel

Véghelyi Zoltán levele az iwiw Klub fórumából

Drága Barátaim!

Engedjétek, meg, hogy megosszam veletek, hogy milyen felfedezést tettem az elmúlt héten Tom Stoppard, Ti, és végül de nem utolsó sorban Formanek Csabának köszönhetően. :-) folytatás >>

Minőség felsőfokon

Cikk a pécsi fesztiválról és a Brutusról a Pécsi Tudományegyetem lapjában

Így jellemezhetnénk a Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztivál harmadik napját. Nemzetközi nap volt ez javából, mert szombaton mutatkozott be a grazi, a pozsonyi és a belgrádi társulat. De nem szabad megfeledkeznünk a Radikálisokról sem, akik az ELTE-t erősítik. Az UniT előadása már az elhelyezésében is kihívást jelentett a fesztivál szervezőinek, hiszen a produkció fontos kelléke, valójában maga.

Az UniT előadása már az elhelyezésében is kihívást jelentett a fesztivál szervezőinek, hiszen a produkció fontos kelléke, valójában maga a játéktér egy hatalmas felfújható légvár. Előadásukat ezért a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának dísztermében tekinthette meg a nagyérdemű közönség. A Kedvencemberek szereplői mai fiatalok, akik görcsösen kapaszkodnak szertefoszló álmaikba, miközben kénytelenek elviselni a felelősségvállalás terhét. Tény, hogy az előadás egyetlen kreatív ötlet köré épül, a már említett légvár minden szinten való kihasználását teljesítik a színészek. Ennél többről nehezen beszélhetünk.

Számos fesztiválon járt már a pozsonyi HomoDram társulat Negyedik nővér című előadásával, és díjakkal is büszkélkedhet. Csehov Három nővére csak motívumok szintjén, erősen parafrazálva jelenik meg Janusz Glowacki vígjátékában. Ezen a fesztiválon viszont kaptak hideget-meleget egyaránt, a zsűri a részletekre is kitérve analizálta a produkciót. Valahogy nem működik a nővérek tragédiája – ezzel az érzéssel álltunk fel az előadás után, nem indokolt a címben szereplő negyedik kifejezés.

A tragikum és a komikum egyensúlyát keresték a színészek, s többnyire meg is találták. A bohócjelenet nagyszerűen sikerült, s bár a cirkusz világához nyúlni mindig veszélyes, ez az abszurditással telítődött produkció könnyedén elbírta. Ráadásul a szereplők alá-fölérendeltségi viszonyát legjobban a bohóctréfákkal lehet kifejezni. (Gondoljunk csak Stan és Panra.) Ennek a kihívásnak a színészek hullámzóan tudtak megfelelni, játékukba civil energiákat vittek, mely azonnal megbillentette a színpadi jelenlétet. A mosolygós társulat alázatosan tűrte a szakmai kritikát, ezzel bizonyítva, valóban a színház „csináláson”van a hangsúly.

A budapesti Radikális Szabadidő Színház a fesztivál egyik legerősebb produkcióját mutatta be Pécsen. Paul Foster darabját azért választotta a társulat, mert egymással akartak foglalkozni és erre alkalmas ez a darab. A térkezelése egészen különleges az előadásnak, a nézők körbe ültek, mintegy arénában érezhették magukat. Bérczes László azt mondta,hogy számára egy előadás a legelső jelenete dönti el, hogy a későbbiek érdekesek-e számára. Nos, a Brutusnak a nagyon intenzív pisztolyjelenete előre vetítette,hogy feszültséggel teli száz percnek nézünk elébe. Minden szereplő erős színészi jelenléttel járult hozzá a produkció sikeréhez, alázattal és belső energiával lép be és ott is marad. Profizmust súrolja ez a koncentráció. Ugyanakkor magának a problémának, a cselekménynek a fonala olykor elvész a néző számára, a társulat zárt egységként működik végig az előadás során, kevéssé engedi magához közel a közönséget. Erős teátrális megoldások, gyors váltások jellemzik a produkciót. Béres László tréfásan úgy fogalmazott, hogy ez a rappek fesztiválja volt, mert szinte minden előadásban egy-egy jelenet erejéig alkalmazták ezt a „szövegelési módot”. A Radikálisok ebben is a leghitelesebbet nyújtották - bár, hogy valóban szükséges volt-e, inkább ne firtassuk.

szerző: Szabó Rita

Egyetemi szemlélődés Pécsett

Írta: Formanek Csaba és Ilyés Lénárd
a Játékos folyóirat számára

Kritikai beszámoló
a VII. Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválról

Két és fél évvel ezelőtt volt utoljára Egyetemi Színházi Fesztivál Pécsett. A Janus Színház vezetői most ismét seregszemlére hívták az ország egyetemista színházcsinálóit, sőt, idén jó pár külföldi előadást is sikerült műsorra tűzni.

A mezőny erős volt, és a fesztivál – idén újra kijelentjük – igenis szélesebb szakmai figyelmet érdemelne. Ennek demonstrációjaként most alaposan kivesézzük az előadásokat.

Legutóbb, 2006-ban egymástól egészen különböző hátterű és összetételű csoportok vettek részt a fesztiválon. Komolyabb intézményi háttérrel, anyagi forrással csak nagyon kevesen bírtak. Egyetemhez való szorosabb kötődést csak a pécsi JESZ tudott felmutatni: mi, többiek afféle színházi kalandorok benyomását kelthettük, talán leginkább persze önmagunk előtt. A fesztivál sokunknak inkább csak egy jó bemutatkozási lehetőség volt, semmint öndefiniálás.

Úgy tűnik, azóta több csoport helyzete stabilizálódott, próba- és játszóhelyek tekintetében csakúgy, mint az egyetemekhez való viszonyukban, de leginkább a társulatok vezetőinek öntudatosságát tekintve. Egyetemi színházak vagyunk: korosztályunkat, tanulmányaink helyszíneit illetően. De vajon összeköti más is e társulatokat? Valamiféle közös gondolkozás a közegről, társadalomról, vagy akár sajátos elképzelések és találatok a színházi nyelvről, amely megkülönböztet bennünket másoktól? Akarunk-e egyáltalán különbözni másoktól? Ezekre a kérdésekre is keressük a választ a következő cikkben.

Az elmúlt évek hosszú és kitartó munkájának köszönhető, hogy a 2008-as fesztivál a korábbinál jóval erősebb mezőnyt tudott felmutatni. Dicséret illeti a szervezőket: a fesztivál technikailag profi módon zajlott le, és a pécsiek idén is nagyon jó vendéglátónak bizonyultak. A versenydarabok között teljesen elfuserált, „rosszul amatőr” előadást nem lehetett látni, és bár voltak nagy különbségek, mindegyik csoport munkájában találhattunk valami irigyelni vagy csodálnivalót.

Az első két nap előadásai - Formanek Csaba írása

A veszprémi Odulakó

A 2002 óta létező veszprémi Teleszteiron Színházi Műhely Odulakó című előadása jól eső abszurd humorral, friss színészi játékkal indít, s másfél órája alatt többször sikerül izgalmas formanyelvi fordulatokat, meglepő kreativitást produkálnia, avagy fölvetnie. Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című művét alapanyagul használva, az előadás (anti)hősének szorongásokkal teli világát ábrázolja. Odujában különféle furcsa figurák, vagy személyiségtöredékek idéződnek meg, az emlékezés és az álom töredezett dramarugiája mentén, mígnem elérkezünk a legféltettebb emlékhez, a főszereplő Lizához, egy prostituálthoz fűződő viszonyához. Újraéljük az utolsó találkozást, a kapcsolat felvételének kudarcát.

A veszprémi előadás ingadozó színvonalon fut végig. A szereplők láthatóan mindent megtesznek, hogy higgyünk (vagy legalább ők higgyenek) színházukban: energikusan, nagy figyelemmel, sok felszabadultsággal játszanak. Az erőteljesen formalista rendezés azonban, a túlságosan is koncepciózusan felépített, formanyelveket váltogató dramaturgia csikorgóvá teszik az előadást. A jól eltalált megoldások mellett sok a kiagyalt eszköz. A burleszkelemeket például túlfeszíti, a színészi igyekezet általában görcsös rángatózásba fordul. Mintha a darabbéli szorongó állapotot egyszerre kívánná lélektanilag és elemelten is ábrázolni. A kettő közötti különbséget sem a színészek fejében, sem a formanyelvben nem tisztázza. Így aztán a színészi játék zavarossá válik, különösen a főszereplőé. Az egymásra halmozott gesztusok mögötti valódi gondolatokra már nehéz rátalálni. Ehhez társul a modorosan megemelt beszéd, melynek funkcióját ugyan értjük, de végighallgatni már kevésbé élvezzük. Zavaros és alig működő a díszlet. Fehér lepedővel letakart bútorokat látunk, hátul fehér paravánokat, melyek széthúzzák a teret, de jól meghatározni már nem képesek. Hiába lepleződnek le a bútorok később, hiába látjuk, hogy telis tele vannak írva a főhős feljegyzéseivel, drámai ereje, koncentrált jelentése már ennek sem lesz.

Az egyetlen jól működő díszletelem a fekvő szekrény, amelyből a főszereplő reggel kikászálódik. Itt jelenik meg Liza is, az előadás legjobban eltalált karaktere, a legjobban működő jelenetben. A szekrény lassan emelkedni kezd, talpára áll, majd kinyílik, s azon keresztül lép be emberünk lakásába/tudatába remegő izgalommal, fájdalmas fojtottsággal.

A veszprémi előadást, számos erénye mellett, még gúzsba köti valamiféle színházi akarnokság. Amikor engedi ösztönösen működni saját anyagát, Komáromi Sándor és csapata valódi, értékes pillanatok hírhozójává válik.

Kell egy csapat Szegedről

Elegánsan és könnyedén alakítja ki viszont színházi nyelvét Czene Zoltán rendezése, a Kell egy csapat. A Szegedi Egyetemi Színház előadása Mándy Iván és művén és Sándor Pál moziján alapul. Szándékát tekintve „színházi önéletrajz és végrendelet”. Ez a személyesség végig is vonul az előadáson, főleg a rendező által alakított főszereplő, Minarik Ede figurájának köszönhetően. A csapatáért és a létfenntartásért küzdő, burleszkbe illő főhős szerepében a humor és a tragédia egyszerre van jelen. Czene hajlékony játéka működteti az előadást, a burleszket éppoly könnyedén játssza, mint az ironikus kikacsintást, a nézőkkel való cimborálást, a drámai egyedül maradást, vagy a lelkiismereti válsággal küzdő csapatvezetőt. A különféle stílusok itt gördülékenyen fordulnak egymásba, a hatások erősítik egymást, a játéktér és a világítás egyszerűen, alázatosan, mégis kreatívan szolgálja mindezt.

Érződik, hogy a háttérben egy alaposan megélt, tisztázott mondanivaló munkál: feltenni a kérdést, valóban kell-e egy csapat? S megmutatni az elkerülhetetlen döntések árny- és fényoldalát. A csapat a darab szerint egy szimpla focicsapat (Csabagyöngye), de végig áttetszik a történet a színház közegébe, a csapat egyszerre a szegedi egyetemisták társulata is, és olykor még több: egy korosztály, aki mestert, hagyományt keres, vagy az egész nemzet, aki hitet, hovatartozást.

Fájdalmas következtetést sugall az előadás: aki csapatot épít, csapatban gondolkodik, szükségképpen árulást fog elkövetni. A „szegényfoci” mellett végsőkig kitartó Minarik Ede is eladja egy játékosát, a sztárkapus lelép, és a végére a csapat is széthullik, mint szükségszerűen minden csapat a történelemben. Ismerjük ezt mindannyian: ha nem a fociból, hát a színházi gyakorlatból, vagy máshonnan. S közösségből újra a nép individuális fiai-lányai lesznek. De talán így is van ez rendjén. Az előadás is csak épp annyira megy el az önsajnálat irányába, amennyire az még egészséges és ebben a műfajban szinte követelmény. A darab azonban sajnos nehezen zárul, a végén már sok az önismétlés, a melankólia, talán hatásosabb lett volna feszesebbre húzni.

A szegediek nagyon fontos előadást készítettek. Hibáik leginkább abból erednek, ami témájuk is. A 25 szereplőt mozgató előadásban a színészi teljesítmények eltérőek. Pontos, koncentrált játékra sok példa akad, ihletettre, tehetségesre kevesebb (a főszereplőn kívül Császár Dávidot emelném ki a jobb-összekötő szerepében, a csapat körül sertepertélő kissrácot Szerdahelyi Mátyás alakítja rendkívül tiszta eszközökkel, de sokszor remekel a tartalék-játékost bő humorral megelevenítő Varga Norbert is. A focicsapat sok tagjából azonban hiányzik a mélység, viszonyaik jelzésszerűek. Márpedig egy lelkes szurkolótábornak (közönség) illik beleégetni az emlékezetébe az összes játékos nevét is és arcát is. És bár nem várunk egy színházi előadástól feltétlenül technikás futball-tudást, egy kis dekázgatást, vagy legalább valódi, jól elvégzett bemelegítő-gyakorlatokat szívesen látnánk az előadásban.

A képzősök a Barakkban

Ami a szegedieken e tekintetben színházi identitásuk okán számon kérhető, nem várható el a Képzőművészeti Egyetem színjátszó körétől. Előadásuk, a Kedd volt, és esett az eső olyan, mint amilyen mindenféle drámaórából kimaradt gimnazisták készítenének: hittel, őszinteséggel, tudatossággal, mondanivalóval, és – nem feltétlenül klasszikus színházi – tehetséggel.

Két fiú és nyolc lányszereplő alkotja annak a drogos elvonónak a közegét, ahol a cselekmény játszódik. Töredékeket kapunk, bepillantunk viszonyokba, a szerről való leszokás kínjaiba, főként egy újonnan érkezett lány szemszögéből. Sok újdonságot nem tudunk meg a kábítószeres létállapotról, mégis érdekes az előadásban a „civil” játékból fakadó személyesség. A szereplők és a szerepek között izgalmas szakadék nyílik, melynek peremén egyensúlyozunk - mi közönség is - a játszókkal együtt.

A KME előadása, bár színházi élményként nem kiemelkedő, saját alkotóira való hatása egészen bizonyosan jótékony, s ebből a nyitottságból, érzékenységből egy jó adag a közönségnek is kijut.

Commedia dell’arte Marosvásárhelyről

A második napon a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola vizsgaelőadásával indul a sor. Több korai Moliére-darab feldolgozását láthatjuk a vásári színjáték stílusában. A tipikus figurák (cserfes cselédlány, szerelmes hölgy, bugyuta de gazdag apa, esetlen kérő, ravasz szolgák) a fiatal színészek ragyogó játékában kel életre. Bravúros ügyességgel, fölényes technikai tudással, elképesztő energiával és örömjátékkal fut végig a három rövid történet, melyek a félreértések, röhejesen kínos szituációk, zsigerből perlekedő, mégis a bajból mindig kiutat kereső (és emiatt egyaránt szerethető) karakterek tömkelegét adják. Az öt színész váltakozó szerepkörökben egyaránt bizonyít, mégis kiemelkedik Vass Richárd Arlechino típusára játszott szolgafigurája (Sganarelle), aki a világhírű doktort, majd annak ikertestvérét is eljátssza a cselszövés érdekében. Kimagasló Páll-Gecse Ákos Capitanója, aki hősszerelmes szerepében kardoskodva üldözi féltékenységével kedvesét.

A marosvásárhelyi csapat a vásári komédia nyelvét tökéletesen elsajátította: élénk kapcsolatot tart a közönséggel is, szellemes gegek sorozatába képes résztvevővé avatni a nézőt. Ennyi geg és fordulat közepette nem csoda, ha nem sikerül mindent megoldani. Néha a cselekményszövés homályos, nem érteni mindig, hogyan keveredünk egyik szituációból a másikba. Néhol egy-egy szereplő elveszik a történet közben, és persze befejezni sem könnyű az ilyen parádés játékot: egy-egy slusszpoén nem mindig tűnik kielégítőnek.

Pécsi Übü

Alfred Jarry 1896-os Übü király című abszurdja az avantgard színház egyik előfutára. Maró szatíra a társadalomról, a politikáról, rémisztő utópia egy ösztönök által uralt világról. Nem könnyű belőle előadást készíteni: nagyon pontos színészi játékot kíván, mely a profánság eszközeit szellemi tartalommal képes feltölteni. Amely az ábrázolás tárgyát, a testi és szellemi romlottságot el tudja emelni a színész valódi énjétől – hogy a játék valóban játék legyen, hogy a színház uralja azt, amint kritikát gyakorol.

Sajnos a Janus Egyetemi Színpad Übütragédia címmel átdolgozott változata ezt a megemelést meg képes végrehajtani. Az avantgard nyelv kimerül a színpadképek és gesztusok nyers egymásra vagdalásában, a színészi játék inkább csak agresszív, semmint húsba maró. A díszlet (zsinórra fűzött újságpapírok a háttérben) bár átalakítható, új minőséget nem produkál, atmoszférát nem képes váltani. A térkezelés vagy a jelmezek (pizsamában vannak a szereplők) közhelyszerű asszociációknál nem alakítanak ki mélyebb jelentést.

Übü szerepében Tóth András Ernőt láthatjuk (a JESZ egyik vezetőjét), akiből az ösztönös, erőteljes játékot most sem hiányoljuk, de a szituációk megteremtésében, a gondolati energia átadásában ezúttal nem jeleskedik. Lehet, hogy Übü szándékoltan öntudatlanul száguld végig életének jelenetein, de ha a színész maga is ezt teszi, akkor már valami nem stimmel.

Az előadásban nincsenek meg a kellő hangsúlyok. Sem a cselekmény nagyobb egységeit illetően, sem pedig a szövegmondás szintjén: tiszta és érthető a beszéd, de hamar telítődünk az élménnyel, ha minden szót külön hangsúlyoznak. Sokkal inkább látjuk tehát a nagy színházi igyekezetet, hogy utolérjük az übü-i világot, mint azt, hogy önmagunkban felfedezni és uralni sikerülne.

Pedig nagy kár: sok kreatív energia omlik egymásba. A fiatal színészek sokoldalú képességeit, a világítás és a díszlet szellemes ötleteit, és egyáltalán: a pécsiektől megszokott, igényesen kivitelezett, sok műgonddal megalkotott világokat ebben az előadásban nem tudták most egységes keretbe fogni.

Litván látványszínház

Erőteljes vizualitással, gyakorlott színházi nyelvvel érkezik Litvániából a vilniusi egyete egyik csoportja. Vilniusban állítólag 500 éve létezik egyetemi színjátszás. Nehéz egy előadás alapján e hagyományt tetten érni, de a litván csapat tudatosan felépített produkciója stabil hátteret sejtet. A nyelvi akadályok miatt a sokszor karszerűen előadott szövegek értelmére nem derül fény, de ez még nem lenne baj. A gond inkább azzal van, hogy a játszók látványosan eltérő tudatossággal és energiával vesznek részt az eseményekben. Két női szereplő húzza a többieket, a fiúk kicsit olyanok, mintha be kellett volna ugraniuk a magyarországi vendégjátékra.

A rituális színházat megidéző, szertartásos menetrend egy darabig izgalmas, no de sok ilyet láttunk már: hamar kifullad, és sablonos megoldások mentén unalomba fordul. A túl sok színnel (vörös, sárga, kék) megvilágított színpadon elveszik a természetes arcjáték, a tekintetek, és a szereplőkre mintha valami show-műsor revüfényei vonnának maszkot. S így összességében erőteljesebb a látvány kitettsége, mint a személyes jelenlét, vagy a színházi eseményszerűség.

A debreceni Gyurmázás

A KonzervArtaudrium Gyurmázás című előadása Vaszilij Szigarev drámája nyomán készült szöveges és mozgásszínház. A szereplők vidéki külvárosi fiatalok, akik a lét peremén tengődnek, és mialatt talán valamiféle megváltásra várakoznak, alaposan kiélik nyers ösztöneiket. Némiképp a Mechanikus narancs orosz változatáról van itt szó, melyet Bessenyei Zoltán rendező egy elvont formanyelvvel ütköztet, és a fizikai színház eszközeit alkalmazva testi impulzusokkal és energiákkal sző át. A színészek legfőbb eszköze egy-egy csaknem embernyi nagyságú deszkalap, melyeket különféle térbeli formákba rendeznek. Jelmezük kantáros munkásruha, s egy-egy fehér natúrmaszk fölhúzásával emelik el sokszor a karaktereket az individuális sajátosságoktól.

Az előadás első fele nagyon zötyögősre sikerül, a deszkákkal való rengeteg mozgás legtöbbször szöszölésé válik, sosem sikerül pontos helyre, pontos ritmusra, pontos mozdulattal odahelyezni a falapokat. Ezért aztán rengeteg az igazgatás, s amit látunk, az nagyrészt egy sokkal nagyobb mozgástechnikai tudást, avagy gyakorlottságot igényelő koreográfiai koncepció nyomában való diákos igyekezet.

A Gyurmázás második felére azonban a színvonal hihetetlen mértékben felröppen. A színészi jelenlét, a képek, a szövegek hirtelen működni kezdenek, a szituációk, az atmoszférák világossá válnak, az egész előadás csodálatosan kitisztul. Megindul a nézői képzelet is: hol világvégi asztalosipari szakmunkások automatizmusok mentén működő, rideg és kegyetlen világát látom, hol a főszereplő fiút, ahogy puha energiáival mégis szembeszegülni képes ezzel a gépezettel. A történet már nem is érdekes: vízió követ víziót; világok harcába csöppenünk, ahol egy rémisztő társadalom, egy kegyetlen közeg elleni lázadás egyetlen lehetőségévé a krisztusi áldozathozatal válik.

Nyelvileg és sok eszközét tekintve is, az előadás leginkább Horváth Csaba táncszínházára emlékeztet. Később megtudom: a pécsi előadáson került először közönség elé a Gyurmázás. Sok munkával az előadás első fele is gyakorlottá, elmélyültté válhat, bár ebben nem csak a színészek felelősek. Élünk a gyanúval, hogy a rendező sem találja még sok helyen a találó megoldásokat. A KonzervArtaudrium óriási teljesítményt vitt végbe, de legalább ennyi hiányzik még egy makulátlanul tiszta előadáshoz. Remélem, megvan bennük az erő, hogy ezzel is megküzdjenek.

A harmadik nap előadásai - Ilyés Lénárd írása

Kedvencemberek Graz-ból

Miért egy középiskolai tornatermet választanak a graziak az előadásuk helyszínéül? Ezen gondolkoztam a Nagy Lajos Gimnázium udvarán várakozva és a választ hamarosan meg is kaptam. Egy gumivárszerű hatalmas monstrum, narancs- és citromsárga színekben pompázva: ez szolgált díszlet gyanánt, termetes külsejével megkövetelve.magának a tiszteletet és a megfelelő méretű helyet. Hirtelen az volt az érzésem, mintha egy tiniknek szóló német szappanopera forgatására csöppennék, és ez az érzés sajnos később sem múlt el. Szerelem, szex, barátság. Nagyjából ezeket a témákat merítjük ki a hat egyetemista diák életébe való futó bepillantással. Ami azonban hiányzik, az az egész miértje. A fiatalok világa megmarad ábrázolásszinten, és az előadás során senki sem kerül komolyabb értékrendi válságba. Érdektelennek tűnik például, hogy a raszta fiú visszaszerzi-e a barátnőjét, vagy hogy a filozófus lány mihez kezd újdonsült szingli helyzetével, ha ezek a szituációk csupán szépen megmunkált sablonokból állnak, és nem tudnak húsba marni, vagy könnyet fakasztani.

Mindamellett találkoztam nagyon érdekes színpadi megoldásokkal. Jól kihasználták például a már korábban említett gumialkalmatosságot. Az elemelt szexjelenet volt például az előadás egyik legerősebb része, ahol a felfújt gumióvszerek jól beleillettek a plasztik környezetbe, és a szereplők önfeledt (szó szerinti) pattogása ebben a szürreális térben nagy találat, egybesűríti a fiatalos infantilizmust, a testi vágyak hajszolását és mégis mindennek kamaszos báját. Ugyanakkor nem értettem a világítás koncepcióját. A csapat végig totálfénnyel dolgozott, pedig lámpákban nem volt hiány, és a tér sok lehetőséget rejtett magában.

A színészi munka azonban figyelemre méltó, már csak azért is, mert a német anyanyelvű szereplők a szöveg felét útközben angolra fordították, ezzel segítve egy nemzetközi fesztivál közönségének a megértést. A játékmód természetes, a színészek között megvan a kapcsolat, bár időnként kilóg a lóláb, pl. egy-egy szerelmes jelenet túlságosan szemérmesre sikerül. Erős látvány, drága díszlet, őszinte játék. Ez jellemezte az Unit együttes jelenlegi produkcióját. Egy jövőbeli, talán érettebb csapat egy szerencsésebb témaválasztással még sok meglepetést tartogathat.

Negyedik nővér Pozsonyból

A pozsonyiak előadásában az egyik legélvezhetőbb elemnek maga a drámai szöveg bizonyult. Janusz Glowacki Negyedik nővére egyfajta Csehov utángondolás, kifordítva-befordítva, a szituációk elképesztő szélsőségeiből teremtve egyfajta groteszk, szürreális világot. Ebben a világban a három nővér igen nehezen mozog, és persze Csehovra sem hoznak szégyent: életük kudarcokkal teli. Helyzetük megoldását a negyedik testvértől, a gyerekkorában befogadott Koljától várják, aki reményeik szerint - egy dokumentumfilm kedvéért nőnek beöltözött - orosz ál-prostiként fogja meghódítani Amerikát. A történetet időnként bérgyilkosok munkája szakítja félbe, akik soha nem arra lőnek, akire éppen kellene. A darab egyfajta energiabomba, eredeti tempója a szélsőséges váltások miatt eszeveszett száguldásra kellene hogy sarkallja a játszókat, és a pozsonyi csapatnak épp ez jelentette azt a kihívást, amivel sajnos nem tudott mit kezdeni. A színészi játék erőtlen, a szereplők alig érthetően beszélnek, a mozdulatok esetlenek és kidolgozatlanok. A játékmodor a mikrorealizmus felé akar haladni, ami egy efféle groteszk világban nem él meg. Jó ötlet az előadásban közjátékként bohóctréfákat alkalmazni. A dramaturgiai munka amúgy is átgondolt, és ezek a tréfák nagyon jól működnek. Mindegyik egy-egy erős kezdéssel indít, és ezt szabályosan kibontva frappánsan zár. A minimalista ábrázolási kényszer azonban itt sem sül el jól, általában az ötleteken nevettem, és nem a szereplőkön az adott helyzetben.

A látványvilággal sem voltam elégedett. A jelmezek még elfogadhatók, bár lehetnének kicsit elemeltebbek, de a térkezelés zavaros. A földre szórt magok kijelölnek egy zárt, kör alakú teret, ami az esetek döntő többségében a szobát és a bezártságot hivatott jelölni, de nem következetes, hogy mikor vagyunk a körön kívül vagy belül. Ez összekavar az értelmezésben, A pozsonyiaktól egy ötletgazdag előadást láthattam, ahol azonban a színészi játék sok kívánnivalót hagy maga után.

Belgrádi Különóra

A belgrádi Akadémiai Színház volt a fesztivál egyik legizgalmasabb színfoltja. Csapatjátékból ötös, végigültek minden magyar nyelvű előadást, ott voltak az összes reggeli magyar nyelvű megbeszélésen, végül pedig mintegy levezetésképp a szerb nyelven(!) játszott Különórával elvitték a legjobb előadásnak járó díjat. Be kell valljam, nem tudok tiltakozni. Az 1922-ben megalapított társulat a kezdetektől avantgárd előadásokkal foglalkozott, ez a hatás és szellemiség érződik munkájukon a mai napig. A jelen esetben látott Ionesco-feldolgozásban éppen az az energia működött kiválóan, amit a pozsonyiaktól hiányoltam. Az eredetileg kétszereplős darabot tízen játsszák: négy tanárfigura, és öt diáklány verseng egy konferanszié vezetésével egy show-műsor keretein belül. Mintha a Legyen ön is milliomos szerb változatát látnánk, a két nézőtér közé beékelt színpadon két magasított székkel és egy asztallal. A színpad mellett a versenyzők várakoznak a sorukra, hogy egyenként mérettessenek meg a nemek közötti harcban. A fehérre festett arcú férfi- és női clownok között külön-külön mindenki erős, határozott személyiség, a karakteralkotásban nem volt megalkuvás. Lenyűgözött az előadás pontossága. Sehol nem láttam egyetlen bakit, a tempó tökéletes, mint egy karmester által vezényelt szimfónia. Egy szót sem értettünk az eredeti szövegből a konferanszié angol bevezetőjén kívül, mégis oda voltunk szögezve a székhez, annyira lekötött a ritmus, meg persze a szereplők között érezhető erős kapcsolat.

Ha jól tudom, ezt az előadást körülbelül ötvenszer játszották Belgrádban. A szereplők közül még senki sem dolgozott profi társulatban, ezzel a csapattal viszont heti több előadást játszanak. A régi tagok közül többen helyezkedtek el a szakmában, és nyolc színész kapott közülük életmű-díjat Szerbiában.

Az Akadémiai Színház lenyűgöző előadása láttán csak remélni tudom, hogy nem utoljára jártak nálunk.

Radikális Brutus

Formanek Csaba munkáit már egy jó ideje figyelem, az első Pécsen látott Vihar-feldolgozástól kezdve a Zsiráfivóhelyen és a performanszain keresztül egészen a legutóbbi Brutus előadásig. Ezalatt a néhány év alatt végignézhettem egy alkotói kiteljesedést, ahogy az egyre koncentráltabb csapatszervezéssel növekszik az előadások színvonala. Mostanában felfedezni vélek egyfajta stílust, ami a műfajilag egymástól teljesen különböző rendezései dacára is kiviláglik: mozgásszínházi múltból gyökerező expresszív gesztusok, kreatív térhasználat, rugalmas gondolatrendszerek. Az eddigiek közül az egyik legkiforrottabb munka a Brutus. Elfogultságom fölvállalom, ennek ellenére a következő egy-két bekezdésben megpróbálok minél objektívebben fogalmazni. Paul Foster Brutusa egy filozófiai eszméket boncolgató dráma: folyamatos elméleti vita a darabbéli író és a Caesar–korabeli szereplők között.

Cat úgy akarja megírni a darabot, hogy Brutus ne ölje meg Caesart. A szereplők pedig védekeznek, próbálják megóvni saját jellemüket. Ennek eszköze elsősorban a beszéd, az akció legtöbbször elmarad. Ez adja a színpadravitel nehézségét. Avagy lehetőségeket. Attól függ, melyik oldalról fogjuk meg. Egyszóval vigyázni kell, embereink nehogy órákon keresztül mozdulatlanul álljanak, és az egész előadás egyfajta filozófiai értekezéssé váljon. Erre a problémakörre a rendezés egy elemelt mozgásrendszerrel válaszol, amit az elejétől kezdve alkalmaz és következetesen végigvisz. A jelenetek primér értelmezése így kibővül, és a különböző mozdulatok és gesztusok plusz jelentést adnak a szövegnek. Ezt erősítik a prózai részeket megszakító zenés blokkok, amik ugyanezzel a nyelvrendszerrel dolgoznak, csak még szélesebb formában. Nagyon hatásos például a rap-jelenet, ahol egy jófajta beatbox alapra Caesar szellemes rímekben osztja az észt. A színészi játék nagyon erős, jelenlétben nincs hiány. A szereplők végig magas hőfokon égnek, bár ez néha kicsit zavaróvá is válik. Időnként hiányolom a színeket: szívesen néznék az érzelmek szélsőségeit lefaragva egy finomabb játékot.

Amit viszont nagyon szerettem, az a különböző karakterek éles elkülönítése, főleg, ha egy színész több szerepet is játszik. Jó példa erre Móga Piroska a jósnő és Portia szerepében, vagy Sütő András mint Brutus és egyben mint elfuserált hárfaművész. Az előadás és egyben a társulat legnagyobb értéke az a látható mobilitás és kreativitás, ami élővé teszi a színpadi játékot. Itt van például a térkezelés: a különböző helyszínek bejátszása és a produkció szerves részévé tétele. A pécsi egyetemi aulában aktív szerepet játszott a fő játéktéren kívül elhelyezkedő körgaléria, de nem maradt ki a beépített színpad sem.

A Radikális Szabadidő Színház nagyon jó úton halad. Izgalmas megoldások, intenzív jelenlét, jó csapat: ez jellemzi a társulat jelenlegi munkáját.

Még egy kritika a szegedi Brutusról

Történelem mint átváltoztathatóság lehetetlensége/lehetősége

(az eredeti cikk az artstab.hu oldalon >>)

fotó: Hülber László

Radikális Szabadidő Színház (Budapest) Brutus előadása kétszer futott a második napon. (Paul Foster művét játszották.) A helyszín a JATE klub volt. Az ELTE egyetemi színpadaként működő társulata, integrálta magát a szintén egyetemi klub tereibe. A fiatal színészek radikálisan akarnak színházat csinálni, mégpedig újat.

A helyszínt sajátos módon fel- és kihasználták, mivel a teremben négy mikrofonállványt láthattunk, amit piros fonál vett körbe. A közönség körben ült, vagyis azon kívül, a felfeszített zsinegen kívül. Belül pedig zajlottak az események. A zsineg keretet adott, hogy létrehozhassa a színpadi teret, az események helyszínét. Mindenki ismerhette a darab történetét: vagyis hogyan ölték meg Caesart. Itt viszont más a helyzet, a darabban szereplő író célja, megváltoztatni a lehetetlent, vagyis hogyan lehetne elkerülni Caesar halálát, vagy legalábbis azt, hogy ne Brutus tegye. Felvonulnak előttünk a történelmi alakok: Cleopatra, Caesar, Brutus, Brutus anyja és Cassius, akik történetükhöz méltóan lázadnak és viselkednek. A kissé mániákus írónak fájdalmasként hathat az, hogy a tényeket csak úgy nem lehet megváltoztatni, nem lehet büntetlenül átírni dolgokat, mert a darab szereplői önműködővé válnak és lázadnak a tényeket megváltoztatni akaró drámaíró – Cat – ellen.

A darab kereteket vonultat föl: két folyamat zajlik egy időben: a történelem és annak írása. A tény és a képzelet, a megváltoztathatóságának vágya. Az író, aki megpróbálja ezt az újraírást a jelenben, de újraéli a történelmet. Abszurd szituációkat kapunk, melyet maga az írás és a színház termel ki.

fotó: Hülber László

A közönség egy ponton túl megszűnik közönség lenni, vagy legalábbis átalakul: mi vagyunk Róma népe, akinek a kezébe kés kerül, és mi bamba népként elfogadjuk a nekünk nyújtott (műanyag) kardot, ezáltal a dráma és történelem részei leszünk, és nem kívülállók. Tér és idő összeolvad a színház koncepciójában, mert a darab magáról a színházcsinálásról is szól. Memphis, a drámaíró barátnője a „jelenben” egy színésznő, ráadásul zajlik a drámaírás közben a megvalósult darab is.

Brutus némajátéka, non-verbális játékai és mozgásának színházi kifejezőereje erőteljes és hatásos, többet mond, mint maga a szó. Ez azonban nemcsak nála található meg, hanem más jeleneteknél is.

Egy lendületes és akcióval teli darab, amely egy percre sem hagyja nyugodni az elmét. A színházi megoldások terén a rendezőt, Formanek Csabát csak dicsérni lehet és csak annyit mondani, hogy így tovább, csak radikálisan.

Bajnóczi Eszter

Korrekt vagy virtuóz?

Út a halálig, döccenőkkel · Radikális Étellift a Tűzraktérben

Pethő Tibor kritikája a Magyar Nemzetben

Rafinált egyfelvonásos Harold Pinter Ételliftje. A jól előkészített, morbid csattanón alapuló drámáról ezt írja az ajánló: „a külső események végzetesen összekeverednek a személyiség útvesztőiben. Hétköznapi haláltánc a bohóctréfák nyelvén.” Úgy tűnik, a társulatnak kevéssé sikerült megvalósítania az önmaga elé tűzött célt.

Meg kell jegyezni, hogy Formanek Csaba nagy fába vágta a fejszéjét. Látszólag könnyű a darab külső feltételeit megteremteni, hisz nincs szükség különösebben komoly díszletre, színváltás sincs az egyfelvonásosban. Ugyanakkor a Harold Pinter teremtette szituáció kifejezetten jó színészeket igényelne, olyanokat, akik virtuozitásukkal a vállukon viszik a produkciót. Sajnos ilyen szereplőket nem talált a rendező, az Étellift esetében a szöveg korrekt, „megfelelően átélt” felmondása nem pótolhatja azt a szuggesztiót, amit a kevésbé eseménydús szüzsé igényel, sőt ez inkább csak ront a helyzeten. Nem csodálkozhatunk tehát, ha a játék végére időzített csattanó egyáltalán nem érvényesül, s az egyik bérgyilkos tette a humor mellé semmi hátborzongatót nem visz bele a szituációba. A gyilkos tett lassú felépítésére a szöveg adta lehetőséget sem használja ki a rendezés.

Tetézik ezt az ideiglenes játszóhely rossz körülményei: a hátul ülők csak deréktól felfelé láthatják a színészeket, minduntalan fel kell állniuk, amikor tudni szeretnék, mit csinál Ben (Ilyés Lénárd) vagy Gus (Szitás Balázs), ha ül vagy éppen fekszik. Ehhez járul az a trópusi hőség, amely tovább nehezíti az előadás élvezetét, s amelyet semmiképpen sem lehet az ELTE kebeléből kinőtt alternatív művészcsoport nyakába varrni.

Vetített képeket gyakran alkalmaz rendezéseiben Formanek, most az étellift jelenik meg ilyen formában: a reflektorok lassan elsötétülnek, s a falon zöldes árnyalattal megjelenik a felvonó mozgófilmen, előterében a készülék fölé hajló két szereplő valamelyikével. Az ötlet tetszetős, de mégis úgy tűnik a külső szemlélő számára, mintha a technika látványosságát akarná felhasználni a stáb a figyelem fenntartására, illetve az előadás feldobására. Ez azonban önmagában véve kevés, s így csak azt az érzetet kelti, hogy a szokványos eszközök közül rutinosan vettek elő egy ma igen divatos megoldást.

Habár a produkció összességében sikerületlennek tűnik, nem szabad megfeledkezni arról, hogy Formanek tehetsége még itt is megcsillan olykor-olykor. A probléma leginkább az lehet, hogy túl sokat rendez, sietve, elaprózva a benne rejlő lehetőséget. Talán ahhoz az esetleges elváráshoz igazodik, amely minél többet, minél eredetibbet követel egy feltörekvő alternatív társulattól. Figyelmen kívül hagyja Montaigne figyelmeztetését, hogy a mű, „ha nem emésztjük meg, ha nem válik vérünkké, nem táplál, nem öregbít minket”. Kevesebb, jobban kiérlelt produkcióval talán előbb elérkezne a kiugrás pillanata. Ehhez azonban megfelelő darab, jól kiválasztott színészek, több idő, kevésbé összecsapott rendezés szükséges.

(Harold Pinter: Étellift. Radikális Szabadidő Színház – Tűzraktér. Rendező: Formanek Csaba.)

http://www.mno.hu/portal/584934

Fejet hajtok az ifjú színészek előtt

Petró János kritikája a szegedi Brutus-előadásról a Szegedi Egyetem című lapban

A cikk az újság honlapján>>

Jól tájékozott a szegedi közönség. A Radikális Szabadidő Színház Brutus előadására hamar elkelt minden jegy. A szervezők kénytelenek voltak még egy időpontot beiktatni a műsorba.

Paul Foster darabja lehet, hogy jó, lehet, hogy nem. Egy biztos, Formanek Csaba és színészei igen jó előadást készítettek belőle. A darab: Cat, a drámaíró enyhén kattant, meghasonlott lelkiállapotban újraírja Caesar és Brutus történetét. Célja az, hogy az új drámában Caesart ne öljék meg, vagy ha mégis, akkor ne Brutus legyen a gyilkosa. A szereplők életre kelnek, s maguk is beleszólnak a játék alakulásába. Cat terve nem sikerül, az önállósodott szerepek maguk írják a drámát, és Brutus megöli Caesart. De addigra az író már szinte minden szerepben önmaga is.
Ha voltak is néha kicsit túljátszott részek, csak azt mondhatom, hogy mindegyik előadó tehetséges, alázatos fiatalember. Az egyetemi színjátszás fontos előadását láttuk. Formanek Csaba ügyesen bánik színészeivel, kiaknázva egyéni képességeiket is. Megérdemelték a vastapsot, indokolt volt a pluszelőadás.

Külön ki kell emelnem egy szegedi egyetemista színészt, Erlauer Balázst, aki beugróként, mindössze fél nap próba után magabiztosan és hiba nélkül játszotta el Antoniust. Brávó, Balázs, ez szép munka volt! Fejet hajtok az ifjú színészek előtt.