a Játékos folyóirat számára
Kritikai beszámoló
a VII. Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválról
A mezőny erős volt, és a fesztivál – idén újra kijelentjük – igenis szélesebb szakmai figyelmet érdemelne. Ennek demonstrációjaként most alaposan kivesézzük az előadásokat.
Legutóbb, 2006-ban egymástól egészen különböző hátterű és összetételű csoportok vettek részt a fesztiválon. Komolyabb intézményi háttérrel, anyagi forrással csak nagyon kevesen bírtak. Egyetemhez való szorosabb kötődést csak a pécsi JESZ tudott felmutatni: mi, többiek afféle színházi kalandorok benyomását kelthettük, talán leginkább persze önmagunk előtt. A fesztivál sokunknak inkább csak egy jó bemutatkozási lehetőség volt, semmint öndefiniálás.
Úgy tűnik, azóta több csoport helyzete stabilizálódott, próba- és játszóhelyek tekintetében csakúgy, mint az egyetemekhez való viszonyukban, de leginkább a társulatok vezetőinek öntudatosságát tekintve. Egyetemi színházak vagyunk: korosztályunkat, tanulmányaink helyszíneit illetően. De vajon összeköti más is e társulatokat? Valamiféle közös gondolkozás a közegről, társadalomról, vagy akár sajátos elképzelések és találatok a színházi nyelvről, amely megkülönböztet bennünket másoktól? Akarunk-e egyáltalán különbözni másoktól? Ezekre a kérdésekre is keressük a választ a következő cikkben.
Az elmúlt évek hosszú és kitartó munkájának köszönhető, hogy a 2008-as fesztivál a korábbinál jóval erősebb mezőnyt tudott felmutatni. Dicséret illeti a szervezőket: a fesztivál technikailag profi módon zajlott le, és a pécsiek idén is nagyon jó vendéglátónak bizonyultak. A versenydarabok között teljesen elfuserált, „rosszul amatőr” előadást nem lehetett látni, és bár voltak nagy különbségek, mindegyik csoport munkájában találhattunk valami irigyelni vagy csodálnivalót.
Az első két nap előadásai - Formanek Csaba írása
A veszprémi Odulakó
A 2002 óta létező veszprémi Teleszteiron Színházi Műhely Odulakó című előadása jól eső abszurd humorral, friss színészi játékkal indít, s másfél órája alatt többször sikerül izgalmas formanyelvi fordulatokat, meglepő kreativitást produkálnia, avagy fölvetnie. Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című művét alapanyagul használva, az előadás (anti)hősének szorongásokkal teli világát ábrázolja. Odujában különféle furcsa figurák, vagy személyiségtöredékek idéződnek meg, az emlékezés és az álom töredezett dramarugiája mentén, mígnem elérkezünk a legféltettebb emlékhez, a főszereplő Lizához, egy prostituálthoz fűződő viszonyához. Újraéljük az utolsó találkozást, a kapcsolat felvételének kudarcát.
A veszprémi előadás ingadozó színvonalon fut végig. A szereplők láthatóan mindent megtesznek, hogy higgyünk (vagy legalább ők higgyenek) színházukban: energikusan, nagy figyelemmel, sok felszabadultsággal játszanak. Az erőteljesen formalista rendezés azonban, a túlságosan is koncepciózusan felépített, formanyelveket váltogató dramaturgia csikorgóvá teszik az előadást. A jól eltalált megoldások mellett sok a kiagyalt eszköz. A burleszkelemeket például túlfeszíti, a színészi igyekezet általában görcsös rángatózásba fordul. Mintha a darabbéli szorongó állapotot egyszerre kívánná lélektanilag és elemelten is ábrázolni. A kettő közötti különbséget sem a színészek fejében, sem a formanyelvben nem tisztázza. Így aztán a színészi játék zavarossá válik, különösen a főszereplőé. Az egymásra halmozott gesztusok mögötti valódi gondolatokra már nehéz rátalálni. Ehhez társul a modorosan megemelt beszéd, melynek funkcióját ugyan értjük, de végighallgatni már kevésbé élvezzük. Zavaros és alig működő a díszlet. Fehér lepedővel letakart bútorokat látunk, hátul fehér paravánokat, melyek széthúzzák a teret, de jól meghatározni már nem képesek. Hiába lepleződnek le a bútorok később, hiába látjuk, hogy telis tele vannak írva a főhős feljegyzéseivel, drámai ereje, koncentrált jelentése már ennek sem lesz.
Az egyetlen jól működő díszletelem a fekvő szekrény, amelyből a főszereplő reggel kikászálódik. Itt jelenik meg Liza is, az előadás legjobban eltalált karaktere, a legjobban működő jelenetben. A szekrény lassan emelkedni kezd, talpára áll, majd kinyílik, s azon keresztül lép be emberünk lakásába/tudatába remegő izgalommal, fájdalmas fojtottsággal.
A veszprémi előadást, számos erénye mellett, még gúzsba köti valamiféle színházi akarnokság. Amikor engedi ösztönösen működni saját anyagát, Komáromi Sándor és csapata valódi, értékes pillanatok hírhozójává válik.
Kell egy csapat Szegedről
Elegánsan és könnyedén alakítja ki viszont színházi nyelvét Czene Zoltán rendezése, a Kell egy csapat. A Szegedi Egyetemi Színház előadása Mándy Iván és művén és Sándor Pál moziján alapul. Szándékát tekintve „színházi önéletrajz és végrendelet”. Ez a személyesség végig is vonul az előadáson, főleg a rendező által alakított főszereplő, Minarik Ede figurájának köszönhetően. A csapatáért és a létfenntartásért küzdő, burleszkbe illő főhős szerepében a humor és a tragédia egyszerre van jelen. Czene hajlékony játéka működteti az előadást, a burleszket éppoly könnyedén játssza, mint az ironikus kikacsintást, a nézőkkel való cimborálást, a drámai egyedül maradást, vagy a lelkiismereti válsággal küzdő csapatvezetőt. A különféle stílusok itt gördülékenyen fordulnak egymásba, a hatások erősítik egymást, a játéktér és a világítás egyszerűen, alázatosan, mégis kreatívan szolgálja mindezt.
Érződik, hogy a háttérben egy alaposan megélt, tisztázott mondanivaló munkál: feltenni a kérdést, valóban kell-e egy csapat? S megmutatni az elkerülhetetlen döntések árny- és fényoldalát. A csapat a darab szerint egy szimpla focicsapat (Csabagyöngye), de végig áttetszik a történet a színház közegébe, a csapat egyszerre a szegedi egyetemisták társulata is, és olykor még több: egy korosztály, aki mestert, hagyományt keres, vagy az egész nemzet, aki hitet, hovatartozást.
Fájdalmas következtetést sugall az előadás: aki csapatot épít, csapatban gondolkodik, szükségképpen árulást fog elkövetni. A „szegényfoci” mellett végsőkig kitartó Minarik Ede is eladja egy játékosát, a sztárkapus lelép, és a végére a csapat is széthullik, mint szükségszerűen minden csapat a történelemben. Ismerjük ezt mindannyian: ha nem a fociból, hát a színházi gyakorlatból, vagy máshonnan. S közösségből újra a nép individuális fiai-lányai lesznek. De talán így is van ez rendjén. Az előadás is csak épp annyira megy el az önsajnálat irányába, amennyire az még egészséges és ebben a műfajban szinte követelmény. A darab azonban sajnos nehezen zárul, a végén már sok az önismétlés, a melankólia, talán hatásosabb lett volna feszesebbre húzni.
A szegediek nagyon fontos előadást készítettek. Hibáik leginkább abból erednek, ami témájuk is. A 25 szereplőt mozgató előadásban a színészi teljesítmények eltérőek. Pontos, koncentrált játékra sok példa akad, ihletettre, tehetségesre kevesebb (a főszereplőn kívül Császár Dávidot emelném ki a jobb-összekötő szerepében, a csapat körül sertepertélő kissrácot Szerdahelyi Mátyás alakítja rendkívül tiszta eszközökkel, de sokszor remekel a tartalék-játékost bő humorral megelevenítő Varga Norbert is. A focicsapat sok tagjából azonban hiányzik a mélység, viszonyaik jelzésszerűek. Márpedig egy lelkes szurkolótábornak (közönség) illik beleégetni az emlékezetébe az összes játékos nevét is és arcát is. És bár nem várunk egy színházi előadástól feltétlenül technikás futball-tudást, egy kis dekázgatást, vagy legalább valódi, jól elvégzett bemelegítő-gyakorlatokat szívesen látnánk az előadásban.
A képzősök a Barakkban
Ami a szegedieken e tekintetben színházi identitásuk okán számon kérhető, nem várható el a Képzőművészeti Egyetem színjátszó körétől. Előadásuk, a Kedd volt, és esett az eső olyan, mint amilyen mindenféle drámaórából kimaradt gimnazisták készítenének: hittel, őszinteséggel, tudatossággal, mondanivalóval, és – nem feltétlenül klasszikus színházi – tehetséggel.
Két fiú és nyolc lányszereplő alkotja annak a drogos elvonónak a közegét, ahol a cselekmény játszódik. Töredékeket kapunk, bepillantunk viszonyokba, a szerről való leszokás kínjaiba, főként egy újonnan érkezett lány szemszögéből. Sok újdonságot nem tudunk meg a kábítószeres létállapotról, mégis érdekes az előadásban a „civil” játékból fakadó személyesség. A szereplők és a szerepek között izgalmas szakadék nyílik, melynek peremén egyensúlyozunk - mi közönség is - a játszókkal együtt.
A KME előadása, bár színházi élményként nem kiemelkedő, saját alkotóira való hatása egészen bizonyosan jótékony, s ebből a nyitottságból, érzékenységből egy jó adag a közönségnek is kijut.
Commedia dell’arte Marosvásárhelyről
A második napon a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola vizsgaelőadásával indul a sor. Több korai Moliére-darab feldolgozását láthatjuk a vásári színjáték stílusában. A tipikus figurák (cserfes cselédlány, szerelmes hölgy, bugyuta de gazdag apa, esetlen kérő, ravasz szolgák) a fiatal színészek ragyogó játékában kel életre. Bravúros ügyességgel, fölényes technikai tudással, elképesztő energiával és örömjátékkal fut végig a három rövid történet, melyek a félreértések, röhejesen kínos szituációk, zsigerből perlekedő, mégis a bajból mindig kiutat kereső (és emiatt egyaránt szerethető) karakterek tömkelegét adják. Az öt színész váltakozó szerepkörökben egyaránt bizonyít, mégis kiemelkedik Vass Richárd Arlechino típusára játszott szolgafigurája (Sganarelle), aki a világhírű doktort, majd annak ikertestvérét is eljátssza a cselszövés érdekében. Kimagasló Páll-Gecse Ákos Capitanója, aki hősszerelmes szerepében kardoskodva üldözi féltékenységével kedvesét.
A marosvásárhelyi csapat a vásári komédia nyelvét tökéletesen elsajátította: élénk kapcsolatot tart a közönséggel is, szellemes gegek sorozatába képes résztvevővé avatni a nézőt. Ennyi geg és fordulat közepette nem csoda, ha nem sikerül mindent megoldani. Néha a cselekményszövés homályos, nem érteni mindig, hogyan keveredünk egyik szituációból a másikba. Néhol egy-egy szereplő elveszik a történet közben, és persze befejezni sem könnyű az ilyen parádés játékot: egy-egy slusszpoén nem mindig tűnik kielégítőnek.
Pécsi Übü
Alfred Jarry 1896-os Übü király című abszurdja az avantgard színház egyik előfutára. Maró szatíra a társadalomról, a politikáról, rémisztő utópia egy ösztönök által uralt világról. Nem könnyű belőle előadást készíteni: nagyon pontos színészi játékot kíván, mely a profánság eszközeit szellemi tartalommal képes feltölteni. Amely az ábrázolás tárgyát, a testi és szellemi romlottságot el tudja emelni a színész valódi énjétől – hogy a játék valóban játék legyen, hogy a színház uralja azt, amint kritikát gyakorol.
Sajnos a Janus Egyetemi Színpad Übütragédia címmel átdolgozott változata ezt a megemelést meg képes végrehajtani. Az avantgard nyelv kimerül a színpadképek és gesztusok nyers egymásra vagdalásában, a színészi játék inkább csak agresszív, semmint húsba maró. A díszlet (zsinórra fűzött újságpapírok a háttérben) bár átalakítható, új minőséget nem produkál, atmoszférát nem képes váltani. A térkezelés vagy a jelmezek (pizsamában vannak a szereplők) közhelyszerű asszociációknál nem alakítanak ki mélyebb jelentést.
Übü szerepében Tóth András Ernőt láthatjuk (a JESZ egyik vezetőjét), akiből az ösztönös, erőteljes játékot most sem hiányoljuk, de a szituációk megteremtésében, a gondolati energia átadásában ezúttal nem jeleskedik. Lehet, hogy Übü szándékoltan öntudatlanul száguld végig életének jelenetein, de ha a színész maga is ezt teszi, akkor már valami nem stimmel.
Az előadásban nincsenek meg a kellő hangsúlyok. Sem a cselekmény nagyobb egységeit illetően, sem pedig a szövegmondás szintjén: tiszta és érthető a beszéd, de hamar telítődünk az élménnyel, ha minden szót külön hangsúlyoznak. Sokkal inkább látjuk tehát a nagy színházi igyekezetet, hogy utolérjük az übü-i világot, mint azt, hogy önmagunkban felfedezni és uralni sikerülne.
Pedig nagy kár: sok kreatív energia omlik egymásba. A fiatal színészek sokoldalú képességeit, a világítás és a díszlet szellemes ötleteit, és egyáltalán: a pécsiektől megszokott, igényesen kivitelezett, sok műgonddal megalkotott világokat ebben az előadásban nem tudták most egységes keretbe fogni.
Litván látványszínház
Erőteljes vizualitással, gyakorlott színházi nyelvvel érkezik Litvániából a vilniusi egyete egyik csoportja. Vilniusban állítólag 500 éve létezik egyetemi színjátszás. Nehéz egy előadás alapján e hagyományt tetten érni, de a litván csapat tudatosan felépített produkciója stabil hátteret sejtet. A nyelvi akadályok miatt a sokszor karszerűen előadott szövegek értelmére nem derül fény, de ez még nem lenne baj. A gond inkább azzal van, hogy a játszók látványosan eltérő tudatossággal és energiával vesznek részt az eseményekben. Két női szereplő húzza a többieket, a fiúk kicsit olyanok, mintha be kellett volna ugraniuk a magyarországi vendégjátékra.
A rituális színházat megidéző, szertartásos menetrend egy darabig izgalmas, no de sok ilyet láttunk már: hamar kifullad, és sablonos megoldások mentén unalomba fordul. A túl sok színnel (vörös, sárga, kék) megvilágított színpadon elveszik a természetes arcjáték, a tekintetek, és a szereplőkre mintha valami show-műsor revüfényei vonnának maszkot. S így összességében erőteljesebb a látvány kitettsége, mint a személyes jelenlét, vagy a színházi eseményszerűség.
A debreceni Gyurmázás
A KonzervArtaudrium Gyurmázás című előadása Vaszilij Szigarev drámája nyomán készült szöveges és mozgásszínház. A szereplők vidéki külvárosi fiatalok, akik a lét peremén tengődnek, és mialatt talán valamiféle megváltásra várakoznak, alaposan kiélik nyers ösztöneiket. Némiképp a Mechanikus narancs orosz változatáról van itt szó, melyet Bessenyei Zoltán rendező egy elvont formanyelvvel ütköztet, és a fizikai színház eszközeit alkalmazva testi impulzusokkal és energiákkal sző át. A színészek legfőbb eszköze egy-egy csaknem embernyi nagyságú deszkalap, melyeket különféle térbeli formákba rendeznek. Jelmezük kantáros munkásruha, s egy-egy fehér natúrmaszk fölhúzásával emelik el sokszor a karaktereket az individuális sajátosságoktól.
Az előadás első fele nagyon zötyögősre sikerül, a deszkákkal való rengeteg mozgás legtöbbször szöszölésé válik, sosem sikerül pontos helyre, pontos ritmusra, pontos mozdulattal odahelyezni a falapokat. Ezért aztán rengeteg az igazgatás, s amit látunk, az nagyrészt egy sokkal nagyobb mozgástechnikai tudást, avagy gyakorlottságot igényelő koreográfiai koncepció nyomában való diákos igyekezet.
A Gyurmázás második felére azonban a színvonal hihetetlen mértékben felröppen. A színészi jelenlét, a képek, a szövegek hirtelen működni kezdenek, a szituációk, az atmoszférák világossá válnak, az egész előadás csodálatosan kitisztul. Megindul a nézői képzelet is: hol világvégi asztalosipari szakmunkások automatizmusok mentén működő, rideg és kegyetlen világát látom, hol a főszereplő fiút, ahogy puha energiáival mégis szembeszegülni képes ezzel a gépezettel. A történet már nem is érdekes: vízió követ víziót; világok harcába csöppenünk, ahol egy rémisztő társadalom, egy kegyetlen közeg elleni lázadás egyetlen lehetőségévé a krisztusi áldozathozatal válik.
Nyelvileg és sok eszközét tekintve is, az előadás leginkább Horváth Csaba táncszínházára emlékeztet. Később megtudom: a pécsi előadáson került először közönség elé a Gyurmázás. Sok munkával az előadás első fele is gyakorlottá, elmélyültté válhat, bár ebben nem csak a színészek felelősek. Élünk a gyanúval, hogy a rendező sem találja még sok helyen a találó megoldásokat. A KonzervArtaudrium óriási teljesítményt vitt végbe, de legalább ennyi hiányzik még egy makulátlanul tiszta előadáshoz. Remélem, megvan bennük az erő, hogy ezzel is megküzdjenek.
A harmadik nap előadásai - Ilyés Lénárd írása
Kedvencemberek Graz-ból
Miért egy középiskolai tornatermet választanak a graziak az előadásuk helyszínéül? Ezen gondolkoztam a Nagy Lajos Gimnázium udvarán várakozva és a választ hamarosan meg is kaptam. Egy gumivárszerű hatalmas monstrum, narancs- és citromsárga színekben pompázva: ez szolgált díszlet gyanánt, termetes külsejével megkövetelve.magának a tiszteletet és a megfelelő méretű helyet. Hirtelen az volt az érzésem, mintha egy tiniknek szóló német szappanopera forgatására csöppennék, és ez az érzés sajnos később sem múlt el. Szerelem, szex, barátság. Nagyjából ezeket a témákat merítjük ki a hat egyetemista diák életébe való futó bepillantással. Ami azonban hiányzik, az az egész miértje. A fiatalok világa megmarad ábrázolásszinten, és az előadás során senki sem kerül komolyabb értékrendi válságba. Érdektelennek tűnik például, hogy a raszta fiú visszaszerzi-e a barátnőjét, vagy hogy a filozófus lány mihez kezd újdonsült szingli helyzetével, ha ezek a szituációk csupán szépen megmunkált sablonokból állnak, és nem tudnak húsba marni, vagy könnyet fakasztani.
Mindamellett találkoztam nagyon érdekes színpadi megoldásokkal. Jól kihasználták például a már korábban említett gumialkalmatosságot. Az elemelt szexjelenet volt például az előadás egyik legerősebb része, ahol a felfújt gumióvszerek jól beleillettek a plasztik környezetbe, és a szereplők önfeledt (szó szerinti) pattogása ebben a szürreális térben nagy találat, egybesűríti a fiatalos infantilizmust, a testi vágyak hajszolását és mégis mindennek kamaszos báját. Ugyanakkor nem értettem a világítás koncepcióját. A csapat végig totálfénnyel dolgozott, pedig lámpákban nem volt hiány, és a tér sok lehetőséget rejtett magában.
A színészi munka azonban figyelemre méltó, már csak azért is, mert a német anyanyelvű szereplők a szöveg felét útközben angolra fordították, ezzel segítve egy nemzetközi fesztivál közönségének a megértést. A játékmód természetes, a színészek között megvan a kapcsolat, bár időnként kilóg a lóláb, pl. egy-egy szerelmes jelenet túlságosan szemérmesre sikerül. Erős látvány, drága díszlet, őszinte játék. Ez jellemezte az Unit együttes jelenlegi produkcióját. Egy jövőbeli, talán érettebb csapat egy szerencsésebb témaválasztással még sok meglepetést tartogathat.
Negyedik nővér Pozsonyból
A pozsonyiak előadásában az egyik legélvezhetőbb elemnek maga a drámai szöveg bizonyult. Janusz Glowacki Negyedik nővére egyfajta Csehov utángondolás, kifordítva-befordítva, a szituációk elképesztő szélsőségeiből teremtve egyfajta groteszk, szürreális világot. Ebben a világban a három nővér igen nehezen mozog, és persze Csehovra sem hoznak szégyent: életük kudarcokkal teli. Helyzetük megoldását a negyedik testvértől, a gyerekkorában befogadott Koljától várják, aki reményeik szerint - egy dokumentumfilm kedvéért nőnek beöltözött - orosz ál-prostiként fogja meghódítani Amerikát. A történetet időnként bérgyilkosok munkája szakítja félbe, akik soha nem arra lőnek, akire éppen kellene. A darab egyfajta energiabomba, eredeti tempója a szélsőséges váltások miatt eszeveszett száguldásra kellene hogy sarkallja a játszókat, és a pozsonyi csapatnak épp ez jelentette azt a kihívást, amivel sajnos nem tudott mit kezdeni. A színészi játék erőtlen, a szereplők alig érthetően beszélnek, a mozdulatok esetlenek és kidolgozatlanok. A játékmodor a mikrorealizmus felé akar haladni, ami egy efféle groteszk világban nem él meg. Jó ötlet az előadásban közjátékként bohóctréfákat alkalmazni. A dramaturgiai munka amúgy is átgondolt, és ezek a tréfák nagyon jól működnek. Mindegyik egy-egy erős kezdéssel indít, és ezt szabályosan kibontva frappánsan zár. A minimalista ábrázolási kényszer azonban itt sem sül el jól, általában az ötleteken nevettem, és nem a szereplőkön az adott helyzetben.
A látványvilággal sem voltam elégedett. A jelmezek még elfogadhatók, bár lehetnének kicsit elemeltebbek, de a térkezelés zavaros. A földre szórt magok kijelölnek egy zárt, kör alakú teret, ami az esetek döntő többségében a szobát és a bezártságot hivatott jelölni, de nem következetes, hogy mikor vagyunk a körön kívül vagy belül. Ez összekavar az értelmezésben, A pozsonyiaktól egy ötletgazdag előadást láthattam, ahol azonban a színészi játék sok kívánnivalót hagy maga után.
Belgrádi Különóra
A belgrádi Akadémiai Színház volt a fesztivál egyik legizgalmasabb színfoltja. Csapatjátékból ötös, végigültek minden magyar nyelvű előadást, ott voltak az összes reggeli magyar nyelvű megbeszélésen, végül pedig mintegy levezetésképp a szerb nyelven(!) játszott Különórával elvitték a legjobb előadásnak járó díjat. Be kell valljam, nem tudok tiltakozni. Az 1922-ben megalapított társulat a kezdetektől avantgárd előadásokkal foglalkozott, ez a hatás és szellemiség érződik munkájukon a mai napig. A jelen esetben látott Ionesco-feldolgozásban éppen az az energia működött kiválóan, amit a pozsonyiaktól hiányoltam. Az eredetileg kétszereplős darabot tízen játsszák: négy tanárfigura, és öt diáklány verseng egy konferanszié vezetésével egy show-műsor keretein belül. Mintha a Legyen ön is milliomos szerb változatát látnánk, a két nézőtér közé beékelt színpadon két magasított székkel és egy asztallal. A színpad mellett a versenyzők várakoznak a sorukra, hogy egyenként mérettessenek meg a nemek közötti harcban. A fehérre festett arcú férfi- és női clownok között külön-külön mindenki erős, határozott személyiség, a karakteralkotásban nem volt megalkuvás. Lenyűgözött az előadás pontossága. Sehol nem láttam egyetlen bakit, a tempó tökéletes, mint egy karmester által vezényelt szimfónia. Egy szót sem értettünk az eredeti szövegből a konferanszié angol bevezetőjén kívül, mégis oda voltunk szögezve a székhez, annyira lekötött a ritmus, meg persze a szereplők között érezhető erős kapcsolat.
Ha jól tudom, ezt az előadást körülbelül ötvenszer játszották Belgrádban. A szereplők közül még senki sem dolgozott profi társulatban, ezzel a csapattal viszont heti több előadást játszanak. A régi tagok közül többen helyezkedtek el a szakmában, és nyolc színész kapott közülük életmű-díjat Szerbiában.
Az Akadémiai Színház lenyűgöző előadása láttán csak remélni tudom, hogy nem utoljára jártak nálunk.
Radikális Brutus
Formanek Csaba munkáit már egy jó ideje figyelem, az első Pécsen látott Vihar-feldolgozástól kezdve a Zsiráfivóhelyen és a performanszain keresztül egészen a legutóbbi Brutus előadásig. Ezalatt a néhány év alatt végignézhettem egy alkotói kiteljesedést, ahogy az egyre koncentráltabb csapatszervezéssel növekszik az előadások színvonala. Mostanában felfedezni vélek egyfajta stílust, ami a műfajilag egymástól teljesen különböző rendezései dacára is kiviláglik: mozgásszínházi múltból gyökerező expresszív gesztusok, kreatív térhasználat, rugalmas gondolatrendszerek. Az eddigiek közül az egyik legkiforrottabb munka a Brutus. Elfogultságom fölvállalom, ennek ellenére a következő egy-két bekezdésben megpróbálok minél objektívebben fogalmazni. Paul Foster Brutusa egy filozófiai eszméket boncolgató dráma: folyamatos elméleti vita a darabbéli író és a Caesar–korabeli szereplők között.
Cat úgy akarja megírni a darabot, hogy Brutus ne ölje meg Caesart. A szereplők pedig védekeznek, próbálják megóvni saját jellemüket. Ennek eszköze elsősorban a beszéd, az akció legtöbbször elmarad. Ez adja a színpadravitel nehézségét. Avagy lehetőségeket. Attól függ, melyik oldalról fogjuk meg. Egyszóval vigyázni kell, embereink nehogy órákon keresztül mozdulatlanul álljanak, és az egész előadás egyfajta filozófiai értekezéssé váljon. Erre a problémakörre a rendezés egy elemelt mozgásrendszerrel válaszol, amit az elejétől kezdve alkalmaz és következetesen végigvisz. A jelenetek primér értelmezése így kibővül, és a különböző mozdulatok és gesztusok plusz jelentést adnak a szövegnek. Ezt erősítik a prózai részeket megszakító zenés blokkok, amik ugyanezzel a nyelvrendszerrel dolgoznak, csak még szélesebb formában. Nagyon hatásos például a rap-jelenet, ahol egy jófajta beatbox alapra Caesar szellemes rímekben osztja az észt. A színészi játék nagyon erős, jelenlétben nincs hiány. A szereplők végig magas hőfokon égnek, bár ez néha kicsit zavaróvá is válik. Időnként hiányolom a színeket: szívesen néznék az érzelmek szélsőségeit lefaragva egy finomabb játékot.
Amit viszont nagyon szerettem, az a különböző karakterek éles elkülönítése, főleg, ha egy színész több szerepet is játszik. Jó példa erre Móga Piroska a jósnő és Portia szerepében, vagy Sütő András mint Brutus és egyben mint elfuserált hárfaművész. Az előadás és egyben a társulat legnagyobb értéke az a látható mobilitás és kreativitás, ami élővé teszi a színpadi játékot. Itt van például a térkezelés: a különböző helyszínek bejátszása és a produkció szerves részévé tétele. A pécsi egyetemi aulában aktív szerepet játszott a fő játéktéren kívül elhelyezkedő körgaléria, de nem maradt ki a beépített színpad sem.
A Radikális Szabadidő Színház nagyon jó úton halad. Izgalmas megoldások, intenzív jelenlét, jó csapat: ez jellemzi a társulat jelenlegi munkáját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése