„A kozmosz féregjáratain át”

Rakovszky Zsuzsa versei a Radikális Szabadidő Színház Zsiráfivóhely című darabjában

Gervai Gábor elemzése

A Radikális Szabadidő Színház társulata már 2 éve játssza meg-megújuló formában Zsiráfivóhely című darabját, mely 2008-ban, a Magyar Művek Szemléjén elnyerte a legjobb főszereplő, rendezés és látvány díját, arany minősítést kapott a Magyar Színjátékos Szövetségtől, és ugyanebben az évben ítélték oda a Kaleidoszkóp Versfesztivál különdíját. Minden előadás teltházas, és a nézők valóban más emberként jönnek ki a teremből (legyen ez a Radikális Bázison a Tűzraktérben, a Sirály pincéjében, vagy a Merlin színházban, de vidéki fesztiválok helyszíneit is említhetném)*. Miről szól ez az előadás?

A Zsiráfivóhely nem dráma. Ha létezik, csak előadásként, színpadon létezik. Alapját Rakovszky Zsuzsa versei adják, leginkább az Egyirányú utca című kötet, egy megdöbbentően heterogén zenei repertoár, és egy rendezői álom (Formanek Csabáé), egy furcsa történet, vagy inkább gondolatok és fikció felfejthetetlenül kusza szövedéke. Egy olyan genezissel találjuk szembe magunkat, amely nem tagadja le a teremtés gesztusa mögött álló alkotót, ugyanakkor nem vitatja el keletkezése mechanikájának bonyolult, már-már organikus jellegét sem, melyben elméleti eszmefuttatások, gyakorlati tapasztalatok, színházi elképzelések, termékeny interakciók és ötletek mellett a szikrát mégiscsak egy verses kötet, vagy inkább csak versek képviselik, Rakovszky Zsuzsa versei. Hiszen belőlük építkezik a történet, és a gondolatok is, még akkor is, ha ezek egy képlékeny és sokszintű diskurzusba kapcsolódnak be, Kovács D. Dániel, Kiss Dóra és Formanek Csaba szövegeivel kiegészülve.

Ez a bevezetés, az elképzelt teremtés, már maga a történet, amely egy hasonló gesztussal indul, az unatkozó alkotó beszél önmagáról, és tevékenységéről. Még leeresztett függöny előtt avat be minket titkába, vezet be az előadásba, távolságot tartva saját művével, és annak következményeivel (szemben), de ez, mint később kiderül nem sikerül(het) neki, belekerül saját történetébe, mint ahogy remélhetőleg mi, nézők is a színpadi eseményekbe (bármennyire is közvetve, és semmiképp sem identifikáció révén). A főhős tehát Balim-bo Baru (Sütő András), kőfaragó művész, unatkozó afrikai, púpos-pocakos, szemüveges, kopott-öltönyös beszédhibás kelet-európai értelmiségi, vásári mutatványos, frakkba bújt ripacs bűvész, szórakoztatóművész, bohóc, színész, Isten, és senki, az alkotás rabszolgája. Az idő előtt él. Az ember előtt. Az emberi sorsok, drámák, szerelem és halál előtt. (A függöny előtt, a szemünk előtt.) Mindez persze csak szemfényvesztés, a tér- és időkoordináták meghatározása, hiszen nincs inerciarendszer, melyben értelmet és statikumot nyerhetne alakja, létezése. Mindezzel (a történelemmel) párhuzamosan is él. Ott van, keres, szenved saját teremtményei között, de ha úgy vesszük az egész (történelem) csak saját kényszeresen ismétlődő lázálma. Rapszodikus entrée-jában sziporkázva mesél a történelemről, történelem előtti állapotokról, gondolatairól, kőfaragó mestersége zsenialitásáról, a közönségnek hátat fordítva, egy kőre rogyva, magába roskadva, álmatlanságáról, alkotási kényszeréről, élete hiábavalóságáról - beszéd hibája eltűnik, hangja elmélyül, szinte zokogva törnek föl a szavak, majd egy hirtelen mozdulattal felpattanva ismét a régi gondolatok lenyűgöző variációival szórakoztatja a nagyérdeműt. A közönség nevet. A közönség megdöbbenve hallgat. És ez így váltakozik később is az előadás során, humor és dráma, kibírhatatlan – üdítő feszültségében, folyamatosan, mintha hol az egyik, hol a másik tűnne erősebbnek, de sosem tűnhet el, sosem győzhet egyik sem. Balim-bo Baru eltúlzott gesztusaival, kifestett arcával és keménykalapjával inkább egy karikírozott konferanszié, az „est házigazdája”, mint kőfaragó mester, egyfajta Lucifer, aki saját álmán fog végigkalauzolni minket, Ádámokat, nárcizmusa, exhibicionizmusa pedig (a példánál maradva) sokkal inkább emberként, mintsem Istenként láttatja. Kőfiguráit is unalmában faragja ki, és nem valamilyen nemes cél érdekében, a hivatása mellett, mintegy hobbiból. A drámai fordulat természetesen, amikor a mesélő bekerül a mesébe, kőfigurái életre kelnek, és álmában kezdik gyötörni őt. Az udvartartás szétszalad, a mester elcsúszik a konyhában, és kezdetét veszi a történet, az Isten teremtményei után indul, hogy megkeresse őket a történelemben. Így tűnik el a hatalom, mely kézben tartaná az események alakulását, kiszámíthatatlan, láthatatlan erők befolyásoljak a történeteket, istenes allegóriánk pedig végképp elbukik, (hisz eddig is csak mankó volt, mint értelmezés helytelen, le se írom itt többet ezt a szót). Balim-bo Baru tehát bekerül a kövek erdejébe (egy ember nagyságú, nyitott, oszlopos kalitka, rácsaiként inkább a tetejéről – szintén nyitott – damilon lelógó kövek értelmezhetők), melyek az időt, az immár elkezdődött, de folyamatában értelmezhetetlen időt, így mégis az időtlenséget jelképezik. „Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.” (Rakovszky Zsuzsa: Kísértetek). Mit jelent ez? Valamiféle szuperfilozófia, ami előadótermek tábláira, vagy tudományos értekezések hasábjaira való? Ne szégyelljünk elidőzni egy kissé ennél a kijelentésnél, hiszen a darab egyik főtémája, és akár az egész előadást nézhetjük úgy, mintha csak ezt a jelenséget (gondolatot) öntené anyagba számtalan hús-vér példán keresztül. Itt egy:

„Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz,
zseblámpád fénye az üres telek
gyomos földjén motoz, ahol a régi ház
hűlt helyén parkoló vagy irodaépület
kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet,
tócsát, téglarakást forgat elő
az éjszaka talajából, meszes füvet,
s egyszer csak helyhez szögezi a rémület:
látni nem látni mást, csak a betonkeverő
kövér körvonalát, de mintha emberek
tolonganának ott, egész harsány tömeg,
lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése,
vontatott templomi ének, éles gyerek-
hangon mondóka szálldos a puszta föld felett,
visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre:
mint éjszaka falakból a meleg,
úgy párolog a földből elsüllyedt életek
beléivódott öröme és szenvedése…”

Rakovszky Zsuzsa: Kísértetek

Történetből pedig rengeteg van, amit Balim-bo Baruval együtt kell néznünk, és élnünk, és talán csak az ő története, az alkotó, vagy a szemlélő története, ami az egészet összeköti, ahogy a történelem, és az élet kontinuitása is csak egy mániákus értelmező interpretációja, csakis az értelmezések fűzhetik egy történetté az időt, önkényesen szelektálva az események, összetevők között, hogy működjenek a képletek. „Aki tegnap voltál: ma már nem te vagy, Aki holnap léssz: ma még nem te vagy. Csak az emlékezet csalása fűzi eggyé a folyamatos halált.” (Weöres Sándor: Majdnem szonett) – mondja az egyetlen idézet az előadásban, mely nem Rakovszky Zsuzsától származik. A történetek tehát résztörténetek, melyekből hasztalan szeretnénk egy képet alkotni, épp ezért önállóak, de töredékesek is, némelyekből csak egy gesztus vagy egy mondat, egy versrészlet vagy egy tárgy tűnik fel, de találkozunk egészen tablószerű megjelenítéssel is, egy macabre-ra emlékeztető jelenetben, melyben a szereplők életükre visszatekintve foglalják össze egy néhánymondatos vallomásban életük tragédiáját (de akaratlanul komikumát is). Természetesen a vallomások eseményeit nem ismerjük fel az előadás korábbi, sem későbbi részében. Egy vidéki csúnyalány, idegbeteg, púpos, aki csak a katonáknak kell, de megismerjük egy szépfiú történetét, aki morfiumtól egy vécén összeesve szemléli magát az utolsó percben, látunk egy a pénz, karrier és csillogás uralta életből kiábrándult nőt, és végül valakit, egy negyediket, aki a 20. század (tágabban a mindenkori ember) egyik legnagyobb traumáját mondja ki, összevetve mindőjük életének jelentőségét, és utóéletének képtelenségét. „Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,/írás sem őrzi rég a nevemet./A múltba, a világon tátongó résbe estem,/amely benyeli majd a földet s az eget” (Rakovszky Zsuzsa: Halottak napja). Önálló képek ezek, nem szükséges végigkövetnünk e történeteket elég e pár mondatos összefoglalás, s ez a tény önmagában iszonyatos, morbid érzést vált ki belőlünk, arányok és hiábavalóság fölötti tehetetlenségünk láttán. Az összes történet homlokterében azonban ott éktelenkedik egy fő „cselekményszál”, epizód, Smithé, a zsiráfvadászé.

Ha Balim-bo Baru személye és története az előadás kerete, akkor Smith (Varga Bence) szerelembeesése a magja a darabnak. Mielőtt belemennénk Smith alakjának boncolgatásába, muszáj megjegyezni, hogy az ő története éppen annyira szól az általa vadászott zsiráfokról, mint róla, kissé szokatlan módon. Smith, a szenvedélyes zsiráfvadász Afrikába érkezik, még pontosabban a zsiráfok szokásos ivóhelyének közelébe, ahol megismerkedik (egy kocsmában) egy elbűvölő, ám meglehetősen passzív, hallgatag kisasszonnyal (Kiss Dóra), akihez azonnal leül, és szinte tudományos stílusban mutatja be hivatását, amely egyben szenvedélye is, a vadászatot, a zsiráfok biológiájáról és viselkedéséről szóló eszmefuttatásokkal együtt, heves gesztikulációval előadott szakmai viccekkel fűszerezve. Alakjában, beszédtémájában és modorában nem nehéz felfedeznünk Balim-bo Barut és prológusát, ám ahogy telnek a napok (?), egyre érdekesebb megfigyeléseket tesz (melyeket egyébként a nő változó intenzitású érdeklődéssel fogad, de semmiképp sem reagál rá érdemben), és amelyek során lassan, akárcsak Balim- bo Baru, igen komoly szerepváltozáson megy keresztül; megfigyelésének tárgya, történetének olyannyira részese lesz, hogy végül ő maga válik áldozattá.

A címválasztást is a vadász történetén keresztül érthetjük meg, és az egyik legfontosabb gondolatot a címen keresztül. A zsiráfok ugyanis, bár első látásra könnyű prédának tűnnek, magas nyakukkal jól belátják a teret, izmos lábaikkal gyorsan futnak, sőt rúgásaikkal gyakran meg is futamítják a rájuk vadászó oroszlánokat, és más vadakat. Egy helyen azonban, ahol megállnak inni, igen sebezhetőnek bizonyulnak, hiszen lábukat széttárva, szinte pucsítva, hosszú nyakukat és fejüket a folyó szintjéig hajtva isznak, épp ezért, itt várják be őket a ragadozók (és Smith, a vadász is). Épp egy kocsmában meséli a történetet, mely őt igen meglepte, ahogy a zsiráfok a folyónál (egy bizonyos ivóhelyen) együtt isznak, és megrészegülve dülöngélnek a parton, teljes mértékben kiszolgáltatva magukat a rájuk leselkedő veszélyeknek. Elgondolkodtató ez a megállapítás. Hogy lehet, hogy a zsiráfok épp, ahol az életet adó nedvet veszik magukhoz, a legkiszolgáltatottabbak. És végső soron dönteniük kell. Vagy szomjan pusztulnak, vagy engednek a kísértésnek, hogy igyanak, létük kockáztatva. A vadász is, mi is elgondolkozunk ezen, vajon kerülhetünk-e mi is ilyen helyzetbe? Nem így van-e az emberrel is? Épp ott a legsebezhetőbb, ahol az élete esszenciáját szívja magába, és döntenie kell, megnyílik-e, és az életet választja (de ezzel talán a halált is), vagy életét lassabban, biztonságosabban, kényelmesebben, és talán értelmetlenül éli végig. Az egyik legfontosabb filozófiai, de nagyon is elevenbe vágó kérdése a darabnak. Ez a szerelem (minden értelemben!), amitől nevetségessé és sebezhetővé válunk, de amelynek nem tudunk ellenállni, vagy helyes-e, ha ellenállunk, főként mikor már életünk szavannáján úgy szomjazzuk a szerelmet, mint a zsiráfok a ritka folyók egyikéhez érve az éltető vizet? Talán feloldhatatlan ellentmondás. Az előadás azonban még kézzelfoghatóbban, még direktebben mutatja meg ezt a kérdést, amikor két nő issza le magát, Smith szerelme és a Kőszívű hölgy (Szakács Zsuzsa) egy üveg vodkával, és a széken hátradőlve, szétvetett lábakkal, a zsiráfok pózában. Ilyen értelemben egy egyszerű péntek esti szórakozóhelynek is tökéletes metaforája lenne a zsiráfivóhely kifejezés, mint ahogy ezt Kispál és a borz örökérvényű dalában is megfogalmazza, nőkre vadászó vadállatokként megszemélyesítve a diszkók férfi tagjait. (A másik dal ettől a zenekartól, amelyet felhasznált a rendező, az idő metafizikájába vág – Csillag vagy fecske).

A zeneválasztás is igen sokatmondó (konkrétan is) a darab témáit illetően, így az idő témájával foglalkozó dalok, mint például az előbb említett Kispál-szám, vagy Hollósi Ilona klasszikusa a Megáll az idő, nem kell említenem az utalt moziélményt – s e dal felhangzására valóban állóképpé merevednek a szereplők a színpadon. Aztán a szerelmes slágerek, mint például Nina Simone a szerelem egyik a darabban is megjelenő motívumát megfogalmazva („I’d rather be lonely, than happy with somebody else”). A skála lenyűgöző szélessége pedig, melynek egyik végét Schubert, másikát például a Minimal Compact jelöli, már csak a szükségszerűségnek, és szabad értelmezésnek tudható be. Az előadás gondolati keretéhez képest heterogenitása egyáltalán nem meglepő. Érdekesebb, hogy hogyan kapcsolódik a zene a színpadi cselekményhez. Említettük az állóképszerűséget a Megáll az idő című szám alatt, láttunk különböző – kaotikus – táncos jeleneteket, a féktelen ivászat alatt felcsendült a Csillag vagy fecske („Részegen!, ketten…”), és persze itt lenne érdemes tárgyalni a kerettörténeten kívüli (plusz egy) kerettörténetet, melyben, az előadás elején, végén, és közben többször is a rádió szól. Ebben ismét elhúzott függöny előtt látjuk egy bóbiskoló öreg (Szitás Balázs) és a postás (Pokorny Szilárd) sitcom-szerű jelenetét. Már a darab legelején például egy kulturális műsor megy a rádióban, és többszöri válasz nélküli kopogtatás után akkor jelenik meg a közönséget fürkésző, kissé bizalmatlan, de kíváncsi postás tekintet, mikor a műsorvezető bazsalygó hangján közli: „bepillanthatunk a kulisszák mögé, a művészek titokzatos világába”. Aztán minden alkalommal felébreszti az öreget, odaadja a nyugdíjat, vagy a gázszámlát, az meg megkéri, hogy kapcsolja ki a rádióját, mert nem találja. Talán a darab hatására, de úgy érezzük, e semmitmondó ismétlődés során mégiscsak létrejön valamiféle kapcsolat a két figura között (az öreg a darab végére halott), és valóban, ez a jelenetsor („cselekményszál”), élők és holtak közti kapcsolatok esetlenségéről, hiátusokkal teletűzdelt hiábavalóságáról szól, ahogy a Rakovszky-vers is, mely ihlette. „És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,/ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,/csöpögő vízcsapokról” (Egyirányú utca). A múlt változtathatatlan, ám mégis, ha nem is ellentmondó, de ugyanazon jelenség másik oldala is feltűnik. „’ Visszatértem, a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese / testté rántotta össze / ittlétemnek a térben / kóválygó lenyomatait, hogy én, aki /csak csöpögő csapokról, / gázszámláról beszéltem / valaha, elmondjam, amit sose, / s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem’.” (Kísértetek). És talán így mondja el a postás végül, amit nem hallhatunk, csak beletátogja az öregember hullája felett, abba a fehérre meszelt fülbe, mely a falból nő ki, amit soha nem mondhatott el. És tulajdonképpen ebben az aktusban merül ki a nietzschei örök visszatérés gondolata.

Nincs tehát összefüggő cselekmény, sem igazi klasszikus narratíva. A narratíva bennünk születik meg, a szemlélőben, az értelmezőben, a gondolkodás révén, és ugyanezt az értelmező, kérdező és tapasztaló folyamatot segítik a díszletek is, melyek nem a valóság díszletei, nem a valós cselekményekhez szükségesek (két szék és egy asztal kivételével). Éppúgy, ahogy egy vers tárgyi világáról tudjuk, hogy a valóságból, valakinek, valakiknek a valóságából lett elvonatkoztatva, de a vers révén e tárgyak újabb és újabb jelentéshalmazokban csattannak össze, mint a szerelmesek, vagy bolyonganak álmatlan, magányosan, szimbólumokká válnak, hozzánk közelednek, és végül mindegyik külön-külön maga metafizikájában csillog előttünk, egy transzcendens, lehetőségekkel teli világot alkotva – elveszítve eredeti funkcióját. Csak így szemlélhetjük a kövek erdejét megannyi „kőingájával”, melyek az őket az idő mérésének útján elindító emberi elme lökésére várnak az időtlenségben, a ketrecet, amelybe mindig más és más szereplő kerül be. Van, akit váratlanul ér leereszkedése, van, akit csali vonz oda, van aki egyenesen húzza magára a kalitkát. Néha látjuk azt, aki leereszti a börtönt, mondjuk egy három nőből álló hatalmas bábu formájában, néha nem ismerjük kilétét, néha a kint lévő almát ad neki, hogy ellegyen az élvezeten, néha épp a ketrecben lévő kínálja az almát, mint a bűnbeesés bibliai jelképét. Lehet ez egy kapcsolat börtöne, a dominanciáé, egy háziasszonyé, vagy épp fordítva, jelölheti a vadász és vad közötti viszonyt, vagy az emlékezet börtönét, melybe az élők halottaikat zárják (és fordítva, önmagukat). Külön rejtély az ajtó a rendezői balon, hova vezet? Kik jönnek elő belőle? Nem jelent valódi helyiséget, mondjuk a zsiráfivóhelyet a történetben. Néha kinyílik, néha bezárul, leskelődők sziluettjét sejtjük mögötte, egy meggyötört nő kúszik elő belőle. Az egész színpad, díszleteivel együtt úgy rendeződik át újra meg újra, mint agyunkban a történet, és a gondolatok követhetetlen asszociációs fonalai. A díszlet tehát az értelmezés kellékeiből tevődik össze, ha úgy tetszik, mi használjuk őket (nekünk segítenek), nem a színésznek.

A díszletből is kiemelkedik a függöny kreatív használata, mely Balim-bo Baru megjelenésénél még fel sem megy, ugyanígy a postás és a nyugdíjas jeleneteinél, máskor csak félig engedi láttatni a színpadi tér történéseit, két síkot vágva ezáltal egymásra, a kőfigurák kórusa szinte kikukucskál a két függöny között. Fehérsége és vékonysága révén egyfajta vetítő vászonként funkcionál, egy a színpad hátsó részében elhelyezett vetítőgép és annak erős lámpája segítségével nemcsak rajztáblává válik, de sziluettekkel kapcsolja be a szereplőket a játékba, megzavarva érzékeinket, egy közeledés során az alak egyre kisebb, a távolodással egyre nagyobb. Az egyik legjobb, leghatásosabb jelenetben a királynő (Szabó Emese) Balim-bo Baru szerelme például csak egy széken áll, két oldalán a függöny elhúzva, és a mögé (mellé) rajzolódó, félpercenként változó keret szerint cselekszik, mozog, gesztikulál, változik, piedesztálra emelt angyalból, tervének magasán fölényesen tomboló ördöggé, nyáron fagylaltért nyúl, az esőfelhőktől összehúzza magát, fél a börtönben, melynek rácsai valami szeszélyes istenkéz által amőbapályává változnak, és nevetve böki a lány, hová szeretné tenni a kört. Mindezt két dimenzióban egy egyszerű függöny és egy letűnt kort idéző vetítőgép segítségével. A királynő alakja, szerelme is szeszélyes, gyermekiségében és szenvedélyességében lenyűgöző és kegyetlen. Talán épp az előbbi jelenet tükörjelenete, mikor a királynő hasonló pózban őrjöng, ezúttal viszonylagos sötétben, melyet nem a vetítőgép, hanem egy modernebb technikával a nézők háta mögül egymásra vetített képek törnek meg, és az Etetés című már említett dallal alkotnak a befogadás szempontjából zaklatott, de hangulatilag egységes egészt. Az előadás során különben végig mögöttünk áll a rendező, Formanek Csaba, aki a látványért felel, és mintegy karmester, vezényli az előadást.
A vetítőgépre nemcsak rajzok kerültek (a törlés gesztusa elgondolkodtató), hanem tárgyak is, melyek ismét szimbólumokként tágítják az értelmezés kereteit, vagy éppen aláhúznak valamit a történetben. 90 fokban elforgatva a függönyön megjelenik tehát kulcs, injekciós tű és hamutartó árnyéka, mely utóbbi lehet maga a zsiráfivóhely, Smith vére legalábbis úgy folyik szét benne, mintha tóban vagy folyóban. A vetítőgépet egyébként a színészek kezelték, láthatjuk tehát, hogy a szerepek viszonylag szabadon cserélődnek, és az egész „színházi esemény” tere igen összetett és többrétegű, a színpad megosztottságával, egy köztes tér képzésével, és egy showman-nel a színpad és a nézők között, hátulról a rendezővel és segédjével, és persze magával a nézőtérrel, meglepő módon nem annyira elidegenítve a közönséget, mint inkább bevonva, holott a brecht-i színház néhány elemét és célkitűzését használja az előadás, de ez már szinte közhely kortárs darabokról szólva.

Mégis, az álom a rendezővel, színészekkel, Balim-bo Baruval közös álmunk, a szerelem a mi szerelmünk, a vadászok és a vadak is mi vagyunk, mint ahogy az ezt irányító ösztönökön és az ebből következő kiszolgáltatottságon is osztozunk, az örökös játszmákat is mi játsszuk, almákkal és börtönökkel a szánkban és az agyunkban, és ott állunk és hallgatunk halottakkal az emlékezetünkben, a megmerevedett időben elbóbiskolva, értelmezgetve, és az értelmezés egy pontján talán feladva racionalitásunk, vállaljuk a kockázatot, hogy végleg elmerülünk az esszenciában. Ezt a létélményt kínálja egy Zsiráfivóhely.

*írásom témája a legutóbbi, 2009. november 30-i előadás a Tűzraktérben, melyben a változó szereposztás mellett új szerepekkel, zenékkel, szövegekkel és eseményekkel bővült a darab a korábbi bemutatóhoz képest, és ezt leszámítva is, mint színházi előadás egyszeri és megismételhetetlen egység.

Gervai Gábor

Budapest, 2009. december 7.