Zsiráfivóhely (szafari lelki síkokon, ahol a lét a tét)

Véghelyi Zoltán, villamosmérnök barátunk írása

Lassan kezdődik az előadás, mindannyian várunk valamire szemben a nézőkkel egy öregember várakozik. Közben el is szundikált. Gondolataimba mélyedve elemzem a helyzetet, mi történik, mi lehet az öregember története. Várunk valamire, pénzre, sikere, valaki ránk nyisson, és a várakozás közben megöregszünk. Egyre lassabban ver a szívünk, nem mozdulunk és már levegőt is, csak néha veszünk, nehogy felzavarjuk az életünk tavába belekerült sok szennynek, leülepedett iszapát. Létem lassan elalváshoz készülődik. Hideg bénultság, merevség… béke…

CSOBBB… Te jó ég mi ez!! Szívem összeszorul, minden izmom megremeg a nagy robbanásszerű eseményre, ami ha jól érzékelem valahol a felszín felett keletkezett, és közeledik feltartóztathatatlanul, le a mélybe ahol eddig olyan „jól” elvoltam, „léteztem”.

A művész, aki szó szerint berobban ebbe a nyugalmas minden változástól és hangos szótól idegenkedő világba. Mint egy ágyúgolyó, ami megállíthatatlanul száguld keresztül az éteren és szétszakít mindent, ami akadályozni próbálja szabadságát. Szétszakadt, mehetek, ha akarok, csak a kezemet kell kinyújtanom felé, az életem és az élet közötti áthatolhatatlannak tűnő határvonal szétszakadt. Nincs idő gondolkodni, mérlegelni megéri nem éri, élni, levegőt venni, szívemnek hangosan és nagyokat dobbanni, ez kell. Kezem, lelkem legmélyebb ösztönzésének engedve lendül és belekapaszkodom ebbe az üstökösbe. Fáj. Régóta az első levegővételek, damm – damm – damm érzem, és hallom a szívemet. Fülem is elszokott már a hangoktól, és az illatok, intenzívek. Visszanézek a helyemre, ahol eddig ültem. Megkötözötten ülnek az emberek, némán kiabálnak egymás felé, hol mérgesen, hol könyörgően, de nem hallják egymást, úgy látszik, hogy kicsi az esélye annak, hogy egyszerre kettő lélek szabaduljon fel esélyt kapva, hogy közösen fedezhessék fel a szabadságot. Egy kőfaragó műhelybe vagyok, körülöttem szobrok. Gyönyörűek. Odalépek hozzájuk, és ujjbegyeimet fehér bőrükön mozgatva, mint lemezlejátszó tűje játszom le valóságuk szimfóniáját. Furcsa, mintha lúdbőr futna végig némelyikükön, halovány pírt fedeznék fel az arcukon, vagy sóhaj hagyná el ajkukat. A művész dolgozik, éppen sakkfigurát farag, ez lesz az utolsó darab egy bástya. Társaival nemrég találkoztam. Aprólékosan finomítja minden vonását. Végezetül rálehel, és közben lelkének egy darabját rejti a kőfigura mellkasa mögé. Kész. A sok izgalom álmot csepegtet a szemembe. Futkározásra riadok fel. A szobrok élnek! Mire feleszmélek már szétszéledtek.

Elindul a mester, hogy tér és időkorlátot áthágva megkeresse a társait. 2 m3 térfogatú időgép, amiben lebegő kövek mutatják, hogy az időtlenség súlytalanná, szabaddá teszi, az amúgy helyhez kötött köveket. Küzdök a valóság és az álom dilemmájával, vajon ez az átváltozás, lelki szafari, amibe a művész rántott hova vezet, mi lesz velem? Karcsú selyem simogató hullámai ostromolják mezítlábas karcsú testek vonalait, de ebből csak a felszínfodrozódásit látom, be kell lépnem a felszín mögé. Be szeretnék lépni. Suhanunk tovább. Íme itt van egy nő, akit a mester alkotott és a mesterből lett, „A” tökéletes kiegészítő. A nő, aki kezdettől fogva arra várt, hogy újra egyé forrjon a mesterben a mesterrel. Újra és újra dinamikusan összeforrva, végtelen keringőként válik harmóniájuk teljessé. És a zsiráf nyaka, miért kétszer olyan tarka, mint hosszú a farka vibrál a kérdés a levegőben. Merengésemből egy szappanoperát idéző macsó monológja riaszt fel, de már messze vagyok tőlük. A formák elmosódnak, mert magával ránt a felejtésre törekvő mámoros vodkásüveg örvénylő kéje. Újra a helyemen ülök a formák újra élesek. A szobrász vagy én alakultam át bábuvá. Nem tudom eldönteni a határ tündérszárny vastagságú. Kifelé menet érzem, hogy a bábukkal együtt a bennem lévő kövek is megmozdultak és átrendezték lelkem geográfiáját, hogy egy új táj születhessen, bontakozhasson ki bennem.
Köszönöm nektek.

Nincsenek megjegyzések: